Akkor most milyen alapon is akarja büntetni hazánkat az EU gyermekvédelem ügyében? Ha már az Emberi Jogok Európai Bírósága is másodrangúnak tekinti a transzneműek érdekeit?
Akadnak húsvét tájékán fontosabb dolgok is az úgynevezett transzjogokkal való foglalatoskodásnál, ezért némileg elsikkadt a hír – de most, hogy fél Európa felsorakozott, elítélendő Magyarországot gyermekvédelem kontra LMBT-jogok ügyben, mégiscsak nézzük meg, miket mondott ki a minap az Emberi Jogok Európai Bírósága, az Európa Tanács közismerten Soros-kötődésű szerve.
A tényállás a következő; koncentráljunk jól. Adott egy bizonyos O.H., aki nőnek született, és 2008 végén nőként feleségül ment egy férfihoz. 2010-ben aztán kérelmezte férfivá nyilvánítását, a hivatal azonban az akkori szabályoknak megfelelően rámutatott: egyelőre semmiféle külső jegye nincs a szülőképes O.H. férfi mivoltának. Hazament tehát és legott belekezdett egy hormonkezelésbe; 2011 áprilisában pedig már ott is virított okmányaiban az új nem.
Csakhogy újdonsült „férfink” azzal a lendülettel eldobta a hormontablettákat, és a rákövetkező évben (immár válófélben) spermadonor segítségével gyermeke fogant. (Igen, ezek az élet rejtélyes igazságtalanságai, hogy neki bezzeg rögtön megfogan – de legkésőbb a 37. zsoltár óta tudjuk, hogy az ilyesmin nem kell fennakadni.) Szóval O.H. 2013 márciusában fiút szült, kérve, hogy a gyermek neméhez ne írjanak be semmit, őt pedig a gyermek apjaként jegyezzék be. Merthogy a felállás szerint náluk egy szülő van, az pedig ő, aki férfinevet visel, tehát apa; anyja pedig nincs a gyereknek. A hivatal tisztviselője tanácstalanságában az igazságszolgáltatáshoz fordult – és a schönebergi bíróság utasította, hogy
kérés ide vagy oda, anyaként jegyezze be a kismamát.
Sőt, keresztneveként tessék a nőkori nevét beírni, nem pedig a „nemváltás” óta használt férfinevet. Hiszen a német polgári törvénykönyv 1591. paragrafusa szerint „a gyermek anyja az a nő, aki a gyermeket szülte”.
Ez volt a kiinduló határozat, amelyet aztán megerősített a berlini fellebbviteli bíróság, megerősített a szövetségi legfelsőbb bíróság, majd most, tíz év jogi hercehurca után – amely alatt a gyermek kiskamasszá cseperedett – megerősített az Emberi Jogok Európai Bírósága is. Szerintük ugyanis hótt mindegy, mi áll a szülő személyijében; a leszármazást illetően „a gyermeket világra hozó személy egy nő (az anya), a nemző személy pedig egy férfi (az apa)”. Ha ettől eltérően állapítanák meg a családi kapcsolatokat, az
sértené a jogbiztonsághoz fűződő közérdeket, valamint a gyerek alapvető jogait –
a származás megismeréséhez való jogtól kezdve egészen odáig, hogy minden szituációban, amikor meg kell adnia az anyja nevét, férfinév esetén kénytelen lenne boldog-boldogtalannak comingoutolni fura fogantatásával kapcsolatban.
Mindezt persze lehetett volna rövidebben is mondani, például úgy, hogy „az apa férfi, az anya nő, a gyerekeket pedig hagyják békén”, de a jogászok már csak ilyenek, hogy bonyolultan fogalmaznak.
Néhány kérdés azonban mindenképp felmerül.
Egyrészt amennyiben pecsétes papírunk van a strasbourgi székhelyű bíróságtól arról, hogy egy női nemi szervekkel rendelkező személyt hívhatnak bár Oszkárnak vagy Gyulának, attól még biológiailag nő marad, ez a tényszerű női mivoltja pedig jogilag felülírhatja férfi identitását,
akkor vajon miért számít transzfóbiának az, ha egy országban nem megengedett a nemváltás iskolai népszerűsítése?
Miért kéne bármi olyat reklámozni, ami a jogtudomány mai állása szerint is problematikus? Hiszen nyilvánvaló, hogy európai jogállamokban nem címkéznek csak úgy, kitolásiból nőnek egy férfit – ha valakit nőnek és anyának minősítenek és az Emberi Jogok Európai Bírósága erre áldását adja, annak nyomós és objektív oka van. Az úgy nem túl fair, ha a lánygyereknek azt tanítják, akár férfiként is élhet, sőt, akár férfiként is szülhet, majd utólag kiderül, ez azért nem ilyen egyszerű. Kinek hiányzik az ezt követő tízéves kétségbeesett pereskedés? Nem humánusabb dolog eleve nem kecsegtetni őt a lehetőséggel, ha pedig rákérdez, őszintén elmondani, hogy női nemi szervekkel egyelőre csak anya lehet, apa nem? (És fordítva: a bíróság ugyanis egyidejűleg egy bizonyos A.H. ügyében azt is kimondta, hogy a gyermeket spermákkal nemző személy nem nevezhető második anyának.
Másrészt ha az, hogy „az apa férfi, az anya nő” annyira egyértelmű, hogy Berlintől Strasbourgig fenntartások nélkül bólintanak rá a szakemberek (még az emberi jogi bíróságon is egyhangú ítélet született ám), akkor kimondhatjuk-e vajon, hogy ebben semmi fóbia nincs? És amennyiben a példásan európai bíróság szerint efféle kérdésekben az államoknak olyan széles mérlegelési jogkörük van, hogy felülírhatják a családon belül kigondolt kapcsolatrendszereket és egy laza deadnaming keretében nyugodtan nőnek nevezhetik akár a papíron férfit is, azaz Barbaraként tarthatják számon azt, aki immár tizenkét éve Oszkár, és ez nem sérti az emberi jogok európai egyezményének 8. cikkét, azaz a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogot, akkor mennyiben arányos egyidejűleg azt állítani, hogy „a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést” népszerűsítő tévéműsorok este 10 utáni műsorsávba száműzése sérti az uniós Alapjogi Charta 7. cikkét, azaz a magán- és családi élet tiszteletben tartását. Ha elvileg csak késő este vagy videóról vagy az interneten vagy szülői elmesélés útján juthat hozzá a gyerek efféle tartalmakhoz, az drasztikusabb beavatkozás lenne a családi életbe, mint azt írni a gyerek anyakönyvébe, hogy a magát apának nevező szülő valójában anya?
Továbbá ha a bíróságok kimondják, hogy nem anyakönyvezhető szülőként egyetlen transzapa, se pedig (A.H-ék esetében) két anya, mert ez ellentétes lenne a gyermek mindenek felett álló érdekeivel, akkor biztosan megállja-e a helyét az az állítás, hogy
„a család az család” és teljesen mindegy, ha egyetlen transzapa a szülő, a lényeg, hogy szereti a gyermekét?
Ha így lenne, a hiperérzékenyített strasbourgi bíróság nyilvánvalóan rányomná a stemplit minden fura konstellációra. (Megjegyzendő egyébként, hogy az O.H-ügybe Németország oldalán beavatkozott a szlovák kormány is, kifejezetten kiállva a gyermek érdekeinek elsődlegessége mellett – nem lett volna nekik kötelező, mégis fontosnak tartották.)
Végül pedig nehéz nem észrevenni, hogy O.H. és A.H. egyaránt belecibálta zsenge gyermekét a pereskedésbe: az egyik ügyben második felperesként szerepel a kiskorú, aki a strasbourgi perindítás után töltötte be a hatot, a másik ügybe pedig harmadik felperesként vették bele a perindításkor négy és fél esztendős csemetét. Ez mintha ellentmondana annak a bevett állításnak, hogy egyetlen LMBT-személy se indoktrinálja gyermekét, és pláne nem használja fel személyes céljaira. O.H. kérte, hogy nyilvánvalóan fiúnak született fia nemét ne rögzítsék az anyakönyvben, amire csak az lehet a magyarázat, hogy „ha majd felnő, eldönti” – ellenben
elég érettnek találta őt már óvodásként arra, hogy a nevében is pert indítson egy élethazugság szentesítéséért.
Tűnhet elszigeteltnek az eset, de a kevés számú transz szülő körében arányaiban mintha mégse lenne kifejezetten ritka.
De tudom: miért ilyen marginális kérdésekkel foglalkozunk, miért nem az oktatás-egészségügy a téma. Jogos. Amint az Európai Bizottság, az Európai Parlament és tizenöt tagállam a pedagógusok jogállásával kapcsolatban száll perbe Magyarországgal az Európai Bíróságon, rögtön nem lesz érdekes, hol milyen is a gyakorlat a transz-, illetve gyerekjogok terén. Amíg viszont uniós oktatás-egészségügyi források múlnak az LMBT-ügyi kifogásokon, sajnos kénytelenek vagyunk legalább rácsodálkozni a különös következetlenségekre.
Forrás: Francesca Rivafinoli / mandiner.hu
0 Megjegyzések