A magyar politika magyarázata nem az, hogy „Orbánt a Kreml fizeti”, vagy hogy Kárpátaljára ácsingózik, hanem hogy Európában egyedül a magyarokban van önbecsülés – írja Dmitrij Bavirin, aki nagyívű cikkben próbálja megfejteni a magyar néplelket és Orbán politikáját a RIA orosz hírügynökség oldalán - amit a Mandiner szemlézett.
Orbán Viktor miniszterelnök a Magyar Nemzetnek adott karácsonyi interjút, s ebben elismételte régóta szilárd álláspontját, mely szerint „ha az amerikaiak békét akarnak, akkor béke lesz”, azaz az ukrán-orosz háború deeszkalációjáról az Egyesült Államok tud dönteni.
Ez a kijelentés most felkeltette az orosz állami média érdeklődését is – a RIA Novosztyi hírportálon Dmitrij Bavirin hosszú elemzést szentelt a különutas magyar politika általa vélt gyökereinek. A cím is sokatmondó: „A magyarokat nagyságuk tudata tartja vissza a ruszofóbiától”.
Bavirin úgy látja, a kormányfő fenti állítása kissé túlegyszerűsíti a helyzetet. Szerinte a békéhez az is kell, hogy annak feltételei Oroszországnak is megfeleljenek, illetve tűri a vitát, hogy mennyire képes Washington egyáltalán irányítani „az önelégültségtől duzzadó Zelenszkij elnököt”.
Ugyanakkor Orbánnak szerinte lényegében igaza van:
a konfliktus eszkalációja feletti kontrollt fegyverszállítmányain keresztül az USA gyakorolja,
aki az Amerika szerint igazságos béke elérése érdekében „sem a pénzt, sem az ukránt nem sajnálja”.
A szerző felveti: Orbán Viktor az Európai Unió oroszellenes intézkedéseit rendszeresen kritizálja, az Európai Bizottság által nemrég megrendelt közvélemény-kutatás szerint pedig a görögök és a bolgárok után a magyarok a leginkább oroszbarát nép az Unióban.
Szerinte Orbán – ellentétben például a választás előtt álló lengyel kormánnyal, vagy a baltiakkal – azért nem penget ruszofób érzelmi húrokat, mert „nincs különösebb szüksége arra, hogy ruszofóbiát gyakoroljon – Orbán a nép körében népszerű”. Ugyanakkor a történelmi logikából szerinte nem ez következne, hiszen a magyarok és az oroszok közös történetébe gyakorlatilag kódolva van, hogy gyűlölniük kellene egymást.
Bavirin e ponton az orosz közbeszédben ritka módon önkritikát gyakorol:
tételesen felsorolja, mely pontokon lépett a magyarok nyakára Oroszország, illetve a Szovjetunió.
(Más nemzetek közelmúltbeli sérelmeivel kapcsolatban jellemzően az a kimondott-kimondatlan orosz hozzáállás, hogy Oroszország a második világháborúban a fasizmus legyőzéséért mindenkinél nagyobb véráldozatot hozott, az oroszok gaztetteiről tehát csak e nagy áldozat elismerése után lehet beszélni.)
Lehetnénk ruszofóbok is
Bavirin azt írja, „a magyarok nem a bolgárok, nem a görögök és nem a szerbek, akiknek részben a lelki rokonság okán az oroszok saját vérüket ontva adták vissza a függetlenségüket”. Emlékeztet: az 1848/49-es forradalmat és szabadságharcot
az orosz hadsereg verte le kizárólag az osztrák császárral fennálló politikai szövetség okán”,
majd az 1919-ben az ország nagy részén „négy hónapig állt fenn egy tanácsköztársaság (a miénk után a világon a második) a maga »vörös terrorával«”, ami „szintén nem segítette elő a ruszofíliát, és a »keleti veszedelmet« Horthy tengernagy új, szélsőjobboldali hatalmának egyik tartóoszlopává tette”.
A Horthy-korszakról egyébként megjegyzi, hogy a Hitlerrel való szövetségben Magyarország „a revansizmusra és az antikommunizmusra fogadott”, a világháborús részvételünk pedig „kezdeményező és őszinte” volt a szerző szerint. (Ez a szovjet történelemszemlélet bevett panelje.)
Emellett megemlékezik a szerző az 1940-es és 1950-es évek magyarországi kommunizmusáról is: „Magyarország kommunista kormánya
elsőre a legkegyetlenebb volt Kelet-Európában, a legparancsuralmibb, de egyszerre a legtehetségtelenebb is”
– írja, s jelzi, hogy az ellene 1956-ban kitört forradalmat is a Szovjetunió és a Varsói Szerződés verte le.
Az 1956-os forradalomról Bavirin ismét elsüt egy kommunista közhelyet, mely szerint a Rákosiék elleni felkelés „szinte azonnal átalakult a tegnap nácijainak szélsőjobboldali lázadásává”.
Bavirin úgy látja, Magyarországon ennek megfelelően ki is alakultak a régióban általános oroszellenes reflexek, s 1999-es NATO-belépésünk idején „a Budapestre evakuált orosz diplomaták családjai az oroszajkúak elleni más hétköznapi diszkriminációk mellett arról számoltak be, hogy nyilvános helyeken demonstratíve megtagadták a kiszolgálásukat”.
A szerző jelzi, a miniszterelnök akkor – akárcsak 2022-ben – akkor is Orbán Viktor volt. „Ő az is maradt, aki volt: nemzeti konzervatív, antikommunista, keresztény arcélű politikus”. Ennek megfelelően Orbán szerinte
„semmi esetre nem Nyugat-ellenes vagy Amerika-ellenes, és soha nem is volt az”,
nem hasonlít az USA iránt „ideológiai, antikoloniális, vörös gyűlöletet” tápláló, latin-amerikai balos diktátorokhoz. Sőt, legalábbis a NATO-ban Washington szövetségese, és Joe Bidennel ápolt feszült viszonya ellenére „a konzervatív republikánusok rendezvényein díszvendég”.
Rossz magyarázattal teli a padlás
Ennek ellenére Orbán mégis rendszeresen kritizálja az USA Oroszország-politikáját. Bavirin szerint ezt „jellemzően Magyarország Oroszországgal folytatott üzletelésének hasznával magyarázzák”, ugyanakkor ez nem magyarázat, hiszen „ezek az előnyök rendelkezésére álltak úgy a lengyeleknek, mint a románoknak, és az orosz gazdaságtól való függőség a Baltikumban még nagyobb is, mint Magyarországon”, a magyar kormányfő mégis máshogy mozog, mint ezen országok vezetői, s meglepő módon „az »Oroszország elleni harc« helyett visszabeszél szövetségeseinek”.
Bavirin említ további gyakori magyarázatokat is e viselkedésre: „a választ gyakran keresik magában Orbánban, előhozakodva úgy racionális, mint összeesküvésszerű elméletekkel, egyenesen a hazugságokig – kezdve ott, hogy Orbánt a Kreml fizeti, egészen odáig, hogy a Kreml későbbre ígért fizetséget Kárpátalja magyar részének képében”.
A szerző szerint ugyanakkor a választ inkább „a magyarokban érdemes keresni”, hiszen „a hatalom, amelyet sajátjukként tisztelnek, nem a nyakukra lett ültetve, hanem néplelküknek megfelelő”.
„A magyarok nacionalisták, birtokszerető nép, kulák nép, önző nép. Nem szeretik a »gyüttmenteket«, kiváltképp nem a muzulmánokat”,
emellett „nem veszik jó néven senkitől, ha beavatkozik az ügyeikbe, és zavarja őket a maguk – de csakis a maguk – dolgában” – írja Bavirin.
Azt is kifejti, hogy „ez a nép gyűlöli, ha idegen nyelven parancsolnak neki”, hiszen „túl nagyra becsüli magát ahhoz, hogy más véleménye szerint orientálódjon”. Ennek megfelelően a magyarok Bavirin szerint elvetnek minden olyan politikát, amely ellentétes sajátos nemzeti érdekükkel, és ellenállnak a diktátumoknak.
„Ez az önbecsülés érzése – az, ami hiányzik a kortárs Európából, ideértve Magyarországnál jelentősen erősebb országokat is” – véli a szerző. A RIA újságírója szerint ennek gyökere az, hogy a magyarok mögött
„valódi hagyomány és történelem, nem pedig mítosz és propaganda”
áll, s ezáltal különbözünk „a baltiakhoz vagy ukránokhoz hasonló siheder népektől, akik hajlandók a fülüket is lefagyasztani, csak hogy Moszkvának rossz legyen.”
Oroszország is példát vehetne
A cikk zárása szintén szokatlan az orosz médiatérben: Dmitrij Bavirin leheletfinom kritikát fogalmaz meg az orosz nacionalizmus, illetve az abból következő politika iránt. „Van a magyar nacionalizmus, meg van a dohányos nacionalizmusa. A nagy különbséget meg kell érteni.”
A szerző megfogalmazza: „az önbecsülés érzete az a gyűjtőpont, amelyet Oroszországnak szem előtt kell tartania a szövetségesek és partnerek gyűjtésénél”, Orbán példája pedig azt mutatja, hogy „nem engedhetjük meg magunknak a Szovjetunió ideológiai szűklátókörűségét”.
0 Megjegyzések