Hogy honnan ered az "illa berek, nádak-erek" kifejezés? Egy elfeledett magyar környékről, ahonnan az éj leple alatt elmenekült a lakosság.
Aki kapált már homokos talajon, annak a horoló régi jó barátja. A horoló egy gyomirtásra való szerszám, egyáltalán nem hasonlít a kapához: félkör vagy téglalap alakú a feje. A homoki szőlők és veteményesek nem lehetnek meg nélküle. Nekem is van itthon egy, nosztalgiából, bár az én kertemben most a kapáé és a négykézláb gazolásé lett a főszerep. De egy elszármazott bajai nem lehet meg horoló és homoki cserszegi fűszeres nélkül, ezt beláthatjuk.
A homok azonban lehet nehéz ellenfél is, jól tudják ezt azok leszármazottai, akiknek a nagy- vagy dédszülei Illancs környékéről menekültek el.
Illancs Magyarország kevéssé ismert területe, Bajától keletre terül el, a Kiskunság déli végén, a Sárköz és a Tisza völgye között. Ez a magyar sivatag.
Réges-régen a Duna átlósan szelte át a Nagyalföldet, de fokozatosan nyugatra terelődött, és felvette a jelenlegi észak-déli irányt. A hazánkban uralkodó északnyugati irányú szelek a folyó hordalékából építették fel a Duna-Tisza közt homokhátságot.
Gyöngyvirágos tölgyesek, a buckaközi mélyedésekben a folyó egykori emlékeként tavak, mocsarak, lápok alakultak ki itt. De az erdőirtás és a túllegeltetés miatt a területen eluralkodott a futóhomok.
Történt, hogy a szabadkai nagybirtokos, Hollönder Lázár és a terület akkori tulajdonosa, a Boncopagni herceg egy este leültek kártyázni. A nagybirtokos elnyerte az olasz hercegtől a földet. Hollönder nem volt rest, felparcellázta és eladta a könnyen jött jobb területeket. Ám a silány, homokos területeknek nem akadt gazdája. Az elbeszélések szerint ingyen kínálták a földet az embereknek. Jöttek is, még a bukovinai csángók is szerencsét próbálni.
De a homok nem adta meg magát. A földművesek éveken keresztül próbálták megszelídíteni a futóhomokot, de hamarosan rájöttek, hogy nem tudnak megélni. Földbe vájt, jellegzetes házaikból az éj leple alatt elmenekültek, ki vissza, eredeti lakóhelyére, ki messzebb, el a futóhomok közeléből.
Az itt élő lakosság elillant. Innen kapta nevét a környék, és ezzel függhet össze az „illa berek, nádak, erek” kifejezés is.
A második világháború után aztán fehér akáccal, fekete- és erdeifenyővel telepítették be a területet, ami meglehetősen idegen volt az eredeti növényvilághoz képest, de csak ezek a növények voltak képesek megélni itt.
Az egykori homoksivatagnak ma már nincs nyoma, de a homokbuckák megmaradtak, és természetvédelmi területté nyilvánították őket. Illancs eredeti növényvilágát már csak ezen a néhány területen csodálhatjuk meg.
Mégis érdemes ellátogatni ide, már csak azért is, mert itt található a Duna-Tisza közének legmagasabb pontja, a 172 méter magas Ólom-hegy. (Figyelem! Az Ólom-hegyen álló geodéziai őrtorony nem kilátó! Bár semmi nem tiltja, hogy felmásszunk rá, és az ajtaja nyitva van, csak saját felelősségre másszunk fel a meredek vaslétrákon! Tériszonyosoknak egyáltalán nem ajánlott!)
A kéleshalmi homokbuckák, az ősborókás, a meredek löszfalak és a víz emlékeként itt maradt kis tavak növény- és állatvilága sokszínű. A löszfalakon parti fecskék fészkelnek, de él itt gyurgyalag, vörös vércse és kuvik is.
Árvalányhaj, báránypirosító és a hazai orchideafajták többsége is fellelhető itt, túrázóknak és a vadvirágok szerelmeseinek igazi paradicsom ez a hely.
A környék települései közül megszállhatunk Kéleshalmon, Császártöltésen, de a nemrég felújított Hajósszentgyörgyi Vendégház is remek választás, ha több napot szeretnénk eltölteni a vidéken, és csillagtúrázni szeretnénk.
Ha pedig elfáradtunk a túrázásban, meglátogathatjuk a nemesnádudvari és hajósi pincefalut, ahol egy pohár borral hűsölhetünk a pincékben.
Lehet, hogy régen érdemes volt innen elillanni, de most már nem.
0 Megjegyzések