A brit The Guardian című napilap a minap arról számolt be, hogy a Manchester Art Galériában leszedték John William Waterhouse (1849–1917) neves angol preraffaelita művész festményét a múzeum faláról. No nem azért, hogy restaurálják, hanem azért, mert a vezetőség szerint megbotránkoztathatja a látogatókat vagy kellemetlen érzéseket okozhat nekik. Majd a művészeti szabadságot másodszor is zárójelbe téve a festményt ábrázoló képeslapokat is visszavonták a múzeum szuvenírboltjából, noha az illető festő képeiből készült reprodukciókat országszerte úgy viszik, mint a cukrot.
Azt hihetnénk, hogy legalább egy darabolós gyilkosságot vagy egyéb véres gaztettet ábrázol naturalista módon az inkriminált mű, de nem, ehhez alighanem túl romantikus lelkek voltak a preraffaeliták: a Hülasz és a nimfák című festmény Héraklész fegyverhordozóját ábrázolja, amint éppen a buja ingoványba csalogatják a Pégai-tó meztelen nimfái, oda, ahol aztán örökre nyoma veszett.
A mitológiai jelenetet persze nem művészettörténeti módon, hanem a kortárs politika nyelvén értelmezik, így válik a viktoriánus korszellemben elképzelt mitikus jelenetből egy szexista, hímsoviniszta, a feminista látószöget elhanyagoló, politikailag nem korrekt alkotás. Ám ezen se lepődjünk meg, hiszen a múzeum kurátora döntésében hivatkozik az utóbbi idők szexuális zaklatási botrányaira, a metoo-mozgalomra, azt sugallván, hogy a képen ábrázolt kamaszlányos nimfák és a fiatal férfi rossz gondolatokra bátoríthatja a látogatókat.
Hogy mi köze lehet például Harvey Weinstein (vagy bárki más) hollywoodi áldozatainak egy 1869-ben készült festményhez, az bizony jó kérdés. Ráadásul az eltávolított alkotáson a férfit fedetlen keblű nők húzzák be az ingoványos mocsárba, a végzetébe, tehát a kurátorok szerint a nőket nemileg tárgyiasítja, démonizálja a festmény. Ezek után az következik, hogy számon kérik a festőművészen, miért nem értelmezte át megfelelően, korát jóval meghaladó módon a mitológiai jelenetet, miért volt ennyire földhözragadt a képzelőereje? Nyilván társadalmának nemi hierarchiáját jelenítette meg benne, a férfiuralmat, a puszta birtoklási vágyat, et cetera, et cetera.
Az már világos, hogy korunkban a művészi szabadság örve alatt bármit lehet manipulálni, bármibe bármit bele lehet magyarázni, főleg halott fehér európai férfiak műalkotásaiba. Különös módon magát a művészi szabadságot is meg lehet tagadni ideológiai alapon.
A genderideológiából származó művészeti értelmezések csak azt a célt szolgálják, hogy aláássák az évezredes európai kultúra műalkotásait, nagy témáit, hagyományait, szellemiségét, és önkényesen a maguk látásmódjával helyettesítsék azt. Ha ezek a tendenciák tovább erősödnek, a képromboló láz hevében minden olyan műalkotást a raktárak mélyére száműzhetnek, amely valamelyik áldozati vagy a liberális ideológia által kiemelt kisebbségi csoport számára sértő vagy kellemetlen lehet.
Ha már Akhilleuszt könnyűszerrel játszhatja fekete színész, azon sem lepődnék meg, ha nemsokára polkorrekt görög feminista férfit csinálnának Zeuszból, aki éppen elhatárolódik a szatüroszok hímsoviniszta viselkedésétől, mert ezt diktálja a genderkorrektség.
Persze Clare Gannaway kurátor szerint nem cenzúráztak, dehogy. Csak azért vették le a festményt – amely akár vissza is kerülhet, de mérget azért nem vennék rá –, hogy „társadalmi vitát” kezdeményezzenek a szerintük kínos műalkotásról. Na mármost a társadalmi vita liberális tolvajnyelven azt jelenti, hogy a polkorrekt véleménydiktátorok beleverik az emberekbe áltudományos nézeteiket, ám ha valaki nem értene egyet ezzel a módszerrel, az sem változtat a végeredményen. Ha a festmény netán vissza is kerülne a falra, erre csak új kontextusban és agyonmagyarázva lenne lehetőség, mert az ideológiai agymosás szerint az a jó, ha helyettünk mondják meg, mit kell gondolnunk egy festményről.
A kurátornak pedig nem csak ez az alkotás szúrta a szemét, de nem ám! Át akarják keresztelni A szépség hajszolása nevű termet, amelyben főleg késő XIX. századi festmények vannak, azokon meg sok meztelen női test is megjelenik, így máris megtévesztő a neve. Szerintük ezek az ósdi, elavult férfi művészek nem a szépséget, hanem a csupasz női testeket hajkurászták, amelyeket csupán passzív, dekoratív formaként használtak.
Mit lehet erre mondani? Egyenes beszéd. És mivel a preraffaelita művészek igen szívesen festettek szép nőket, kíváncsi vagyok, mikor válik szitokszó e művészcsoport nevéből. Vagy Nagy László jól sejtette meg a jövőt, amikor egyik versében imigyen fakadt ki: „preraffaelita dög”?
Könnyen lehet, hiszen a hímsoviniszta disznó kifejezés már elcsépeltté vált.
Forrás: Pataki Tamás / Magyar Idők
0 Megjegyzések