A brüsszeli utcákon félreérthetetlen magabiztossággal haladó, a szűk utcákon soha félre nem húzódó muszlimok, ők az egykori belga, az összeurópai gyarmatok rabszolgáinak leszármazottai, akikben már semmi idegenség nincs. Ez az ő városuk. Mintha bármilyen viszonyban lennének azzal a szóval: „város”. Úgy érezzük, valamiféle keserű bosszú része az is, hogy végül a járdáról szó szerint leszorítva, a sárban osonunk az EP felé. „Fehérként” elkerülni a feltűnést Brüsszel belvárosában: lehetetlen feladat. A liberális Európa koronavárosa inkább tűnik az Omajjád kalifátus megszállása alatt álló bármely spanyol ciudadnak, mint a multikulturalizmustól, a liberális demokrácia vívmányától életerős szellemi, hatalmi központnak, vagyis pontosan az, aminek látszik: Európa lelakott világbarakkja. Egy romváros. Brüsszel a politikai turisták jelenléte ellenére végtelenül magányos hely, akár Camus pestis-fertőzött Oránja. A reptérről csak egyetlen emlékem maradt: egy nő átható tekintete a burka alól.
A megszállók ereje pedig nem pusztán a bevándorlók tömege által behordott „kulturális”, „erkölcsi” „fölényből” fakad, hanem a belgák saját hadseregének nyomasztó jelenlétéből a sétányokon, a barokk-tereken, a biokávézók, a gourmet-éttermek, a feminista felolvasószínházak, a művészmozik, a 2018-as Gucci kollekcióval megrakott húsboltok, a nyugati, a fogyasztóképes civilizáció jóllakottságát hirdető kegyhelyek előtereiben. A valódi ok: a belgák elidegenedése a saját országuktól, nemzetüktől. Ez az idegenség minden liberális társadalom végállapota. A fennálló, a fellelhető tudatállapot úgy jellemezném: hadifogolynak lenni a saját országodban. Ez egy néma Weimar. Ami annyit jelent: az európai ember ellenségeit, gyilkosait fetisizálja. Ahogyan egykor a németek kétségbeesésükben Hitlert, most a fehér európaiak az önmagukat nagy kéjjel felrobbantó, névtelen, önmagában lényegtelen, igénytelen létformát a merénylőt imádják. Mindezt valamiféle „szociális igazság” eszméjének nevében (hogy létezhet valamiféle közös jólét). Bár arról se feledkezzünk meg, hogy ez a felszínes, érzelgős gondolat a francia forradalom jakobinus diktatúráján (amelynek mámorában megszületett), Auschwitzon, a Gulágon át hány millió ember pragmatikus cinizmussal, a haladás nevében kivitelezett, megszervezett meggyilkolásához vezetett el. A “szociális igazságok” nagy pillanataiban az ember (valahogy) mindig feláldozhatónak bizonyul. Ez történik most (jelenidőben) az európai civilizációval, benne az emberrel is.
Brüsszel már nem létezik
Brüsszel, mint európai „világváros” valójában már nem létezik, inkább egy zóna, egy rendészeti szempontból elhatárolható bizonytalan, változó kiterjedésű terület, amelyben a városi jellegzetességek már gyakorlatilag megszűntek, feloldódtak, „őslakói” pedig egyáltalán nincsenek. A tér katonai, biztonságtechnikai szempontból értelmezhető. Kordonok, járőrök, biztonságos zónák, a nagyobb utcai rendezvényeken terelési-menekülési útvonalak, a leginkább kritikus pontokat a katonák fegyelmezetten zárják körbe, a tereket lősávokkal fedik le. Itt már nem az határozza meg a városban zajló életünket, hogy hol van az a teraszos kávézó, ahová egykor beszélgetni jártunk, hol van az egyetlen találkozástól emlékezetessé vált utcasarok, vagy a folyópart csendes része, ahová sétálni jártak Brüsszel szeretői, hanem az elsődleges, a minden szempontot felülíró kérdés: hol biztonságos?
A reconquista itt és most elképzelhetetlen. Az már az első pillanatokban is érződik: a belgák egyáltalán nem tisztelik városaikat. Korábban, fentebb azt írtam a bevándorlókról: „ez az ő városuk”, de a felvázolt képet árnyalnom szükséges, mert valójában látszik: „ők”, a betelepülők is idegenek itt. Mozgásukon, tekintetükön érezni lehet, hogy nem az „otthonuk” ez a „város”, hanem ütköző-zóna, ék a frontvonalak mögé. A különbség annyi: „ők” az idegenség elől mecseteikbe, istenük barlangjaiba menekülhetnek. Ezért fognak győzni. Az európai (a nyugati) ember magánya egyedülálló. A mindenféle közösség elutasítása, lényegében: hűtlenség, a mai tudatállapotunk eredeti, a humanizmusból fakadó kiindulópontja, vagyis az egyetlen irány, az egyetlen bejárható, bevégezhető út, amelynek a végén a társadalomtól való idegenség, a félelem magától attól, ami „társadalmi”, ami közös lehetne.
A posztmodern Európa emberének nincsen hová, nincsen kik közé menekülnie megérzései elől. Egyedül maradt. És nincsen körülötte társadalom, ami megvédené. Ez az első számú tapasztalat.
Európa lakói, ezek a polgárok, ezek az öntelt citoyenek lépésről-lépésre teljesítik be azt a minden kiterjedt, érett, egykor potens civilizáció legbensőbb alapfélelmét, amely megjelenik a jövendöléseikben, a jóslataikban, a baljós megérzéseikben, az apokalipszisekben: a feloldódást, a pusztulást, az irtózatos véget, a kialakított biztonságos, birodalmi lét végét, végső soron: az „én” halálát is. Bénultan, mozdulatlanul, zilálva fekszünk el, akár egy lidércnyomásos álomban, mikor az a bizonyos démon a mellkasunkon ül, légszomjunk van, kiszolgáltatottak vagyunk előtte. Hiába félünk annyira, hogy azt hazudjuk: nem félünk. Mint Baltazár király követjük, teljesítjük be a falra írt, ránk olvasott ítéletet, amely annyit tesz: megmérettetett és könnyűnek találtatott. Az európai szellem omladozó, a sokféle hit hadserege által megszállt barakkjainak falára író ujjak figyelmeztetnek, irányt mutatnak a labirintus végkifejlete felé. Kiegyenesítve a sötét és összekuszálódott, részeg ideológiákkal összeokádott folyosókat. Ne legyenek kétségeink: minden nagy civilizáció önmaga teljesíti be bukásával kapcsolatos intuícióit. A „jóslatot”, mint az „elkerülhetetlen végzetet” éli át, egészen a rabjává válik, végigjátssza, akár egy haldokló, nagy színész az utolsó előadását, azaz: beteljesíti a „drámát” és egyesül a szereppel, amiért egykor a színpadra állt.
“Le monde est á vous” azaz: “a világ a tiéd“. Pislákolt a világfelirat sokáig fejünk felett, mi pedig hittünk benne és elfogadtuk ezt a marketingszövegnek is erőtlen hazugságot. A rideg valóság ezzel szemben az, ahogyan „ők” dühvel, gyűlölettel suttogják egymásnak: „Le monde est á nous” azaz: “a világ a miénk“. „Ők” pedig semmi mást nem tesznek mint a saját túlélésükhöz nélkülözhetetlen szükségszerűségeket követik, teljesítik be. Elhittük azt a hazugságot, hogy “jobbak vagyunk”, “többet érdemlünk” annál, mint ami az ember eredendő erkölcsi, morális lehetőségeit jellemzi. Röviden: az ember megpróbált erkölcsileg tökéletesebb lenni Istennél. Az erkölcsi felsőbbrendűségünk teljes tudatában – ami az emberiség krémjévé emel minket és azzal is kecsegtet, hogy az emberiség mint olyan felett állunk tulajdonképpen – hajlandók lennénk mindenről lemondani, beleértve az életünket is. Az élet nem szentség, a túlélés a bűn: oda kell fordítanunk nemcsak a másik orcánkat, hanem gyermekeink orcáját is azok felé, akik el akarnak taposni minket, hiszen mi különbek vagyunk. Kevés keresztényietlenebb gondolat van annál, mint amikor a kategorikus imperatívusz testet ölt önnön hiúságunk képében.
Minden idegen
Az idő, a város ritmusa is idegen ezeken az utcákon. A metropolis, a világváros idejét átszövi, az ürességet, a vákuumot betölti az iszlám szakrális rutinja, a napi ötszöri ima, az utcán kóborló, lődörgő félbűnöző fiatalok látszólagos semmittevése, a hidzsábban, burkában elhaladó nők és gyerekeik Észak-Afrika lelakott porfészkeit idéző lármája, a rendőri igazoltatások, a katonai járőrök szekvenciális megjelenéséből adódó izgatottság, idegesség. Igazoltatnak valakit. Az eljáró rendőröket sokan figyelik. Érződik: a viszony ellenséges, a hatóság zaklató, idegen tényezőként van jelen. A sarkokon, a mindenféle túlfűszerezett keleties, de a nyugat-balkáni újságírók bankkártyájával is megfizethető ételhulladékot árusító gyorséttermek enteriőrjeiben ülő férfiak tekintetét nem tudjuk elkerülni. Az utcai metakommunikáció pedig egyértelmű: ők vannak otthon, és egyelőre, legalábbis amíg meghúzzuk magunkat, megtűrnek minket.
A hotel padlásterében lévő szobában cigarettázunk. Alattunk a tér. Látható, ahogyan az éjszaka mozgásban tartja a várost. “Brûle, Brûle, Babylone brûle, j’veux t’entendre crier, faut qu’tu hurles…” (“Ég, ég Babilon lángol, hallani akarom, sikoltozz, sikoltozz…“) – szól a francia, a párizsi (egyben az európai) világkülvárosok himnusza a laptopom hangszóróiból.
Hajnalban, kora reggel még az északi sötétbe borult város kávézóiban a müezzin hangjára ébredezünk. A monoton, idegen dallamot recitáló közel-keleti hang imára hív, a muszlimok kötelességére. De az imádság (itt és most), a szentség, a kinyilatkoztatás felé való fordulás egyetemes emberi kötelességként jelentkezik, a „világi”, a „hitetlen” embert pedig „nyomás” alá helyezi. Mintha mi is elfordulnánk emberi kötelességünktől. Így kerül kontrasztba a valójában szerves, élő, erős iszlám, a több száz éves európai szekularizációval, a „fehér ember” hitehagyottságával, a „mindenféle” Isten nélküli elesettségével, magányával, a fogyasztói ezotériával: a pótlékokkal. Az általános közérzet alapján úgy tűnik az utóbbiak állnak vesztésre. Az utcát, mint egy nagy árvíz utáni visszamaradt hordalék borítják a lakásokból az utcákra hordott szemeteszsákok, a nagyvárosi ember jelenlétével járó általános hulladékhegyek, a mindenhol aláfolyó ürülék. Eltévedünk.
Másfél óra félrészeg, Allah szemében bűnös bolyongás után pillantjuk meg az első európai nőt, de őt is egy arab (marokkói) férfi oldalán. A katedrálishoz közel, váratlanul megállít minket egy magányos, fiatal színbelga lány. A pontos időt szeretné megtudni (ebben az örök hajnali sötétben az ember egészen elveszíti az időérzékét) éppen, amikor megszólalnak a Rue de la Chapelle-ről nyíló a Nagyasszonyunkról elnevezett gótikus templom harangjai. Úgy látszik már nem emlékszik rá: ez az egykor szakrális aktus jelezi: reggel nyolc óra van. Mosolyog, továbbgyalogol, eltűnik a félhomályban. Az inszomniából egy hatalmas, a francia barokk, a Napkirály pompáját utánzó parkban térek magamhoz, társamat sehol sem találom, de nem messze tőlem a sötét padon, egy ránézésre szomáliai férfi vadul maszturbál. Kietlen és végtelen depresszió tőr rám a látványtól. Innen el. Innen el. Megpróbálok átvágni a parkon egyenesen a királyi család palotája felé, de sehol egy szobor, sehol egy emlék, kapaszkodó. A palota is csak egy üres, funkció nélküli arctalan épület, nem más, mint egy sötét és üres koponya, egy jelöletlen kripta.
Sokat, sokan próbáltak különböző konyhapszichológiai válaszokat adni erre a kérdésre. Egy biztos, nem csak az erőszakkal sulykolt bűntudat az oka, nem az „idegen, távoli és egzotikus kultúrákra” való féktelen nyitottság, a kíváncsiság, az egykedvű „emberszeretet”, hanem a mindenhol, mindenkiben jelen lévő, kiérezhető, tapintható közöny önmaga iránt. A közöny eredménye pedig az emberek jelenlétének elvesztegetése, könnyűsége, végső soron: tárgyszerűsége. A tárgyszerűség – egyszerűen – azt jelenti: elveszíthető, pótolható, megismerhető, felhasználható. Brüsszel utcáin sétálva a látogató úgy érezheti: az európaiak feláldozhatóak, hiszen lemondtak életükről, készek bármikor elveszíteni azt. Nem csodálkozhatunk azon, ha ez az állapot kifejezetten ingerli azokat, akik képesek öngyilkosságukkal sokakat magukkal rántani.
Másnap Budapestre hazaérve különös honvágyat érzek, fojtogatóan hiányzik az, amit magam mögött hagytam. A taxis – miután megtudta honnan érkeztem – hosszan zagyvál valami éjszakai esetéről egy hullarészeg diplomatával. Közben végig arra gondolok, miközben a várost figyelem: kérdéses, hogy ha visszaszerezzük azt, ami egykor a miénk volt, akkor, abban a diadalmas órában végül mit találunk, mi lesz ott, a romok, a felvert porfelő alatt.
Forrás: pestisracok.hu
0 Megjegyzések