A budapesti békecsúcs üzenet Brüsszelnek és Kijevnek

Stier Gábor véleménycikke a Demokratán.

Vlagyimir Putyin és Donald Trump megállapodtak abban, hogy az ukrajnai konfliktus rendezését célzó következő csúcstalálkozót Budapesten tartják. A helyszín kiválasztását magyarázza, hogy mind Moszkva, mind pedig Washington pragmatikus és/vagy baráti kapcsolatot ápol a magyar miniszterelnökkel. A döntés egyben szimbolikus is, hiszen míg Budapestről egyeseknek az 1994-ben a magyar fővárosban aláírt, az ukrajnai háború kirobbanása óta sokat emlegetett memorandum jut az eszébe, addig mások szemében Budapest a nyugati, de most már inkább csak az európai fősodorral szemben kezdettől a béke és a diplomáciai megoldás mellett kiálló politikát jelképezi. Ilyen értelemben ez Orbán Viktor politikájának egyértelmű elismerése.

Az a tény tehát, hogy az orosz és az amerikai elnök Budapesten találkozik, nemcsak az ukrajnai rendezés, hanem a világ átalakulásának irányait is kijelölő üzenet Brüsszelnek és Kijevnek egyaránt. Trump és Putyin egyetértenek abban, hogy az Ukrajnát egy ideig még háborúban tartani szándékozó európai „tettre készek” a legfőbb akadályai a konfliktus rendezésének. Így a döntés egyben fricska is az Orbán Viktort nem kedvelő Brüsszelnek, illetve Kijevnek. 

A Fehér Ház ezzel ismét az európai fősodor értésére adja, hogy nem Brüsszelben, nem Kijevben, hanem e két helyen mostanság nagyon nem szeretett Budapesten igyekszik lezárni a háborút. Ezzel megint csak úgy kerüli ki az Európai Uniót, hogy közben a belső ellenzékét felemelve rámutat Európa belső gyengeségére, megosztottságára. 

S természetesen a budapesti találkozóval folytatja Ukrajnának a Zelenszkij Fehér Házban tett látogatásai alkalmával már ujjgyakorlattá vált, időnként már a jó ízlést sértő megalázását és stratégiai sarokba szorítását.

Donald Trumpnak már ez elegendő érv volt a budapesti helyszín mellett, arról már nem is beszélve, hogy – ez a kijelentéseiből egyértelműen kirajzolódik – az amerikai elnök ezzel is segíteni akar ideológiai ellenfeleivel szemben harcostársának, Orbán Viktornak. De Trump a gázai helyzet lecsillapításával kapott lendülettel az amerikai közvéleménynek is meg akarja mutatni, hogy képes megállítani az ukrajnai háborút is, amelyben Joe Biden csak a pénzt égette, és hosszabb távon az amerikai globális pozíciók gyengülését kockáztatta. Az Egyesült Államok most a konfliktus befagyasztásával a figyelmét a valódi vetélytársra, Kínára fordíthatná. 

A helyszín Vlagyimir Putyin számára már önmagában diplomáciai győzelemmel ér fel, hiszen a háború kirobbanása óta először ülhet le tárgyalni az Európai Unió területén. Ráadásul nem agresszorként, hanem úgymond békepartnerként. 

Az pedig immár sokadszor az orosz diplomácia erejét mutatja, hogy a bejelentés időzítésével a Kreml – persze ebben partner volt a Fehér Ház is – még a megérkezése előtt lenullázta Volodimir Zelenszkij washingtoni látogatását, és az Oroszország és az Egyesült Államok közötti kapcsolatot emelte a középpontba. 

Ebből is látszik, hogy Moszkva nemcsak a fronton, hanem a diplomáciában sem engedi ki a kezéből a stratégiai kezdeményezést, és amikor Donald Trump túlságosan elbillen a másik oldal felé, akkor jó ütemben lép. Természetesen ez egy dinamikus folyamat, hiszen azzal a bizonyos tudatos elbillenéssel Trump is a maga által kedvezőnek tartott irányba igyekszik terelgetni az orosz felet.

Egy szó, mint száz, a rendezési folyamat ismét visszazökkenni látszik az Alaszkán kijelölt, majd utána az európaiak és Kijev ellenállása és Moszkva időnyerésre játszó taktikája miatt kissé elhalványult kerékvágásba. Ezt a csapást egyértelműen a Fehér Ház és a Kreml jelölte ki, míg a másik oldal igyekszik Trumpot szembefordítani Oroszországgal. Budapestre érkezve Putyin (és Trump) tehát azt is üzenik, hogy ezt nem fogják megengedni, és nem a „tettre készek” által kívánt úton mennek tovább. 

De természetesen Vlagyimir Putyinnak sincs ellenére az sem, hogy egy ilyen találkozóval megtámogassa az Oroszországgal korrekt politikát folytató Orbán Viktort. A Valdaj Klubban e cikk szerzőjének kérdésére válaszolva az orosz elnök egyértelművé tette, hogy melyik Európával szimpatizál.

A találkozó megszervezéséről szóló megállapodás azt is megerősítette, hogy a nyugati fősodor által az utóbbi két hónapban sugalltakkal ellentétben továbbra is jó személyes kapcsolat van Vlagyimir Putyin és Donald Trump között. Az ukrajnai konfliktus megoldását övező összes problematikus kérdés ellenére a két vezető kölcsönös tiszteletet mutat, és nyilvánosan kifejezi készségét a kompromisszumokra. Ez azt jelzi, hogy Trump hivatali ideje alatt nem várható jelentős eszkaláció Oroszország és az Egyesült Államok között. 

Úgy tűnik, létezik valamilyen keretrendszer a megállapodásra, Washingtonnak és Moszkvának azonban meg kell egyeznie a rendezési folyamat kétségtelenül fontos, de mégis nagyon konkrét részleteiben. Budapest előtt talán a legfontosabb kérdésnek most az tűnik, hogy képes lesz-e Trump felgyorsítani a rendezési folyamatot. Ehhez minden bizonnyal megoldást kell találni arra, hogy mi legyen a Donbasz még ukrán kézen lévő részével. Moszkva esetleg kap egy olyan ajánlatot, amelynek fejében lemond ennek a megszerzéséről, avagy harccal foglalja el ezt a területet. Az első esetben akár már tavaszra elhallgathatnak a fegyverek, míg második forgatókönyv elhúzódó háborút feltételez.

Nincs egyszerű helyzetben Donald Trump, hiszen nem térhet vissza a Joe Biden által követett útra, nem válhat az európaiakhoz hasonlóan a konfliktus túszává, ugyanakkor nem engedhet túl sokat Oroszországának sem. Részéről ez egy diplomáciai felőrlő háború. Ennek a lényege, hogy igyekszik kimeríteni a feleknek a konfliktus folytatása melletti érveit. Kijev időről időre olyan fegyverekhez juthat, amelyek nem változtatnának a konfliktus menetén, Moszkva pedig vonzó kilátásokkal nézhet szembe a gyors lezárásra vonatkozóan. 

Trump kezére játszik, hogy egy jó ajánlattal Moszkva is befejezné már ezt a háborút, és valójában Kijevnek sincs más lehetősége. 

Az európai „tettre készek” persze még akadékoskodhatnak, ám nekik Washington nélkül nincsenek eszközeik Ukrajna háborúban tartására. De a két vezető találkozóján minden bizonnyal felmerül az európai biztonsági rendszer alapelveinek elkerülhetetlen korszerűsítése is, ami valójában a Nyugat és Oroszország közötti kapcsolatok romlásának kezdetét jelentette.

Azt tehát még bizonytalan, hogy a tervezett budapesti találkozó meghozza-e a békét Ukrajnának, a találkozónak azonban az eredménytől függetlenül már egyértelmű győztese Magyarország és Orbán Viktor. Budapesten a világ szeme, és ez önmagában elismerése a magyar miniszterelnök realista, a blokkszemléletet elvető, a diplomáciai csatornákat minden irányban nyitva tartó, sőt ezen dolgozó politikájának. Lehet most fanyalogni, hogy Budapest csak a helyszín, a díszlet, és nem Orbán Viktor a béketeremtő. Az is igaz, hogy Magyarország egy nagyhatalmi játék részévé vált, az azonban elvitathatatlan, hogy Orbán Viktor a stratégiai víziók hiányában botladozó európai vezetéssel ellentétben ismét jól látta a világ átalakulásának az irányát, a kitartó és következetes, bizonyos kockázatokat is vállaló, ugyanakkor a kényes egyensúlyra a legtöbbször ügyelő – itt azért még van némi teendő – politika pedig meghozta a gyümölcsét. 

Realistaként a kormányfő azt is jól látja, hogy miként nézhet ki az ukrajnai konfliktus rendezése, és milyen súlyos következményekkel járhat, ha az Európai Unió beleragad ebbe a háborúba, és Ukrajna e megoldatlan helyzet túszává válik. Az csak a hab lenne a tortán, ha Budapest történelmet ír azzal, hogy áttörés lesz, és itt születik meg a béke. A realitás persze az, hogy az Alaszkában kijelölt irányt megerősítve a felek újabb nagy lépést tesznek a háború lezárása felé, egyértelműen kirajzolódnának a rendezés körvonalai, és elkezdődhetne ezután az érdemi egyeztetés Moszkva és Kijev között. 

A találkozó eredményessége azonban nem változtat azon a tényen, hogy Magyarország presztízsét mindenképpen emeli egy sikeresen lebonyolított csúcs. De nemcsak az ország presztízsét javítja egy ilyen esemény, hanem a pozícióit is Brüsszellel és Kijevvel szemben.

Magyarország számára tehát a Trump–Putyin-találkozó megrendezése történelmi lehetőség, egyértelmű siker, amelyet közvetve csak megerősít az a hallgatás, majd a sokkból ocsúdva ezt követő károgás – elnézést a kifejezésért, de ideillőbbet nem találtam –, amely az európai fősodor és a hazai ellenzék felől hallható. Az érthető, hogy a kormány ezt sikerként kommunikálja, mint ahogy az is természetes, hogy az ellenzéknek ez a találkozó nem jön jól, így aztán nem örül neki. Kell lennie azonban egy nemzeti minimumnak, amelybe az is beletartozik, hogy egy ilyen nemzetközileg elismert – mert ezt még a fanyalgó európaiak sem tagadják – diplomáciai sikernek mindenki éppúgy tud örülni, mint a portugálok elleni döntetlennek, egy olimpiai aranynak vagy éppen annak, hogy Budapest atlétikai világbajnokságot rendez. 

Így aztán nem tudok mit kezdeni azokkal a véleményekkel, amelyek nevetségesnek tartják, hogyan sokan úgy örülnek a Putyin–Trump-találkozó budapesti megrendezésének, mintha a fociválogatott megverte volna a brazilokat. „Ettől most nagyobb lenne a nemzet?” – teszik fel gúnyosan a kérdést. Aztán egymást idézgetve jön a mindent megdöntő érv, miszerint a magyarok erre büszkék, a románok pedig arra, hogy nem náluk lesz ez a találkozó. Na, jó, melyik románok? Mert a sajtóban rengeteg ezzel ellentétes román vélemény olvasható. Az öröm helyett erőlködve jön a lekicsinylés, az árulózás… Az ellenzék vezetője előbb egy szánalmas kísérlettel megpróbálta kisajátítani a sikert – mondván, ez eredetileg az ő ötlete volt –, ám miután gyorsan rájött, hogy akkor sem tudja Orbántól ellopni a show-t, ha a feje tetejére áll, megkezdődött az esemény lekicsinylése.

Persze, ez elég átlátszó, ezért aztán már megszokott módon morális síkra kell terelni a bírálatot. Ennek egyik fő csapása, hogy „a világot romlásba taszító és kisemmiző gengszterek találkoznak Magyarországon, és ezen nincs mit ünnepelni, a magyaroknak pedig nem lesz tőle jobb semmivel sem”. A másik számonkérő-moralizáló vonulat az, hogy jó-e Magyarországnak, a Kárpát-medencei magyarságnak, különösen a Kárpátalján élőknek, ha a következő száz évben úgy gondolnak ránk, hogy itt volt Ukrajna Trianonja? Ennek „elemzői” változata, hogy úgysem lesz áttörés Budapesten, tehát ne fényezzük magunkat annyira. Ha pedig lesz, akkor azért ne, hiszen ahogy Alaszkából nem lett második Jalta, úgy azt is el kellene kerülni, hogy Budapest legyen Ukrajna Trianonja. 

Az igazi teljesítmény és politikai bravúr az lenne – teszik hozzá –, ha Orbán semleges szereplőként egy Zelenszkij–Putyin-csúcstalálkozót hozna tető alá, tárgyalóasztalhoz ültetve a két háborúban álló felet.

Orbán Viktor a békemisszióval ezt is megpróbálta, csak akkor az volt a baj. S egyébként is, mi közünk van nekünk az ukránok háborújához? Mi akartuk, hogy a geopolitikai helyzetük figyelmen kívül hagyásával feladják a semleges státusukat? Mi építettünk nemzetállamot egy soknemzetiségű országban, és próbáltuk meg ukránosítani az Ukrajnában elő kisebbséget? Mi hagytuk, hogy jégre vigyenek bennünket a nagyok geopolitikai szembenállásában? Vagy mi szalasztottuk el a háború lezárásának a lehetőségét Isztambulban? S egyáltalán, miért jobb a háború, mint a béke? Miért kell ehhez képest partikuláris megközelítésben megkérdőjelezni a béke érdekében tett bármilyen erőfeszítést? Az érveket még sorolhatnám, de azt hiszem, nincs sok értelme, mert valójában arról van szó, hogy savanyú a szőlő.