Szalma György írása a Demokrata.hu-n.
A jobboldali „klientúraépítés” vádja hosszú évek óta visszatérő eleme a magyar politikai harcnak. A kritika lényege, hogy a jobboldali kormányzat saját gazdasági hátországot épített, miközben a vele szemben álló üzleti köröket kiszorította a versenyből. Ez a narratíva azonban – bár politikailag jól hasznosítható – teljes egészében szemben áll a tényekkel. A valóságban olyan nemzeti tőkésosztály kiépítése zajlott, amely leginkább a kiegyenlített erőviszonyok megteremtését célozta. Félsikerrel.
Legyen nemzeti burzsoázia! – szólt a jelszó a 2010-es évek elején. És lett. A terv kifejezett célja a hazai nagyvállalkozói réteg megerősítése volt. Azaz, hogy az uniós források felhasználása során ne nyugati cégek nyerjék el a magyar közbeszerzéseket, visszacsorgatva a pénzt Németországba, hanem hazai vállalkozások jussanak lehetőséghez.
Ez a kormányzati politika rengeteg kis és nagy vagyon létrejöttét segítette elő, miközben a nemzeti oldallal kevésbé szimpatizáló gazdasági érdekcsoportok is tovább gazdagodhattak.
A vörös bárókat tehát a rendszerváltás keserves örökségeként tovább hurcolta magával az ország, annak ellenére is, hogy többségük kizárólag a korábbi politikai kapcsolatainak köszönhette vagyonát.
A rendszerváltás gazdasági értelemben egyáltalán nem járt elitcserével. A privatizáció során kialakult gazdasági hálózatok jelentős része érintetlen maradt, és ezek a struktúrák a 2010 utáni időszakban is tovább működtek. Az elmélet szerint a nemzetnek jobb és bal kézre is szüksége van… Ám az ellenzék ezt a gesztust úgy értelmezte, mintha a régi gazdasági elit belesimult volna a NER-be. Mindez természetesen nem volt igaz, valójában a polgári kormány országlása alatt szabaddá vált a pálya a magyar óriások előtt, Orbán Viktor csupán három feltételt szabott a nagyvállalatok tulajdonosainak:
- a törvényeket tartsák be,
- fizessék be az adót,
- és adjanak munkát a többi magyar embernek.
A 2025-ös listák adatai önmagukért beszélnek: egyetlen év alatt közel 2000 milliárd forinttal, 11020 milliárd forintra nőtt a száz leggazdagabb magyar vagyona. Ez több mint húszszázalékos emelkedés, amely a korábbi rekordévét is felülmúlja.
Ha azonban megnézzük a részleteket, kiderül, hogy a növekedésnek semmiféle politikai kitétele nem volt.
A lajstrom élén ugyan évek óta egy jól ismert név szerepel, Mészáros Lőrincé. A politikai értelmezések azonban gyakran itt meg is állnak, mintha a lista további kilencvenkilenc helye nem is létezne. Pedig a teljes képen jól látszik, hogy a leggazdagabbak között markánsan jelen vannak olyan üzletemberek, akik nem sorolhatók a jobboldali kormány holdudvarába. Sőt, több esetben kifejezetten ellenségesek voltak vele.
Elég csak Veres Tiborra gondolni, aki 2025-ben az 50 leggazdagabb magyar listáján a második helyen szerepelt:
az egykori MSZP-hez ezer szállal kötődő üzletember vagyona nemrég akkorát gyarapodott, hogy a leggazdagabbak között megelőzte Csányi Sándor bankmogult is.
A régi baloldalhoz szintén szorosan kötődő Varga Zoltán médiapiaci szereplő is biztosan tartotta 30. hely körüli pozícióját az elmúlt 16 évben, hasonlóan Bige Lászlóhoz, aki szintén sokat köszönhet az MSZP-nek; az egyik legismertebb kormánykritikus nagyvállalkozóként vált ismertté.
Gattyán György milliárdosként saját pártot alapított, szintén kormánykritikus hangnemmel.
Bojár Gábor neve szintén jól ismert baloldali körökben. Ő a rendszerváltás utáni Magyarország egyik jellegzetes liberális figurája, aki évtizedek óta habzó szájjal bírálta a nemzeti kormány politikáját. Ennek ellenére vagyona nemhogy csökkent volna, hanem stabilan növekszik.
Hasonlóképpen Leisztinger Tamás is a baloldali gazdasági elit meghatározó szereplője maradt, jelentős érdekeltségekkel a turizmus, az ingatlanpiac és az ipar területén.
A tények alapján tehát azt mondhatjuk, hogy az utóbbi években baloldali milliárdosok tucatjai lubickoltak a sikerben, sok esetben állami forrásokból is bőségesen részesedve.
Miközben nem nehéz belátni, hogy amennyiben a polgári kormány gazdasági dominanciára tört volna, kétséges, hogy pont az informatika, a vegyipar, a pénzügyi befektetések és a média területén engedte volna az ellenfeleit vitézkedni.
A „kiszorítás” narratívája azért is sántít, mert figyelmen kívül hagyja a gazdaság szerkezeti sajátosságait. Számos nagyvállalat exportpiacokon működik, ahol a versenyképességet nem a hazai politikai kapcsolatok, hanem a nemzetközi teljesítmény határozza meg. Más cégek évtizedek alatt felhalmozott tőkéből élnek, amelyet nem lehet egyetlen kormányzati ciklus alatt „lenullázni”.
Természetesen naivitás volna tagadni, hogy a kormányzathoz közel álló üzleti körök előnyöket élveztek bizonyos ágazatokban, különösen az állami megrendelések terén. Ez a jelenség azonban nem magyar sajátosság, hanem klasszikus fejlesztő állami eszköz, amely a világ számos országában megfigyelhető.
A nemzeti tőkésosztály felépítése világszerte a sikeres felzárkózási modellek egyik alappillére. A második világháború utáni Nyugat-Németországban éppúgy tudatos állami iparpolitika zajlott, mint Szingapúrban vagy Dél-Koreában, ahol az állam nem pusztán szabályozóként, hanem aktív gazdaságszervezőként lépett fel, kiválasztva az úgynevezett „nemzeti bajnokokat”.
A magyar nemzeti tőkésosztály megerősítése is nemzetgazdasági érdek volt, a polgári kormány fejlesztési stratégiája.
A nyugati multik ugyanis 2010-ig olyan nyomás alatt tartották a hazai gazdasági elitet, amely megakadályozta, hogy versenyezni tudjon az állami tendereken. A mai fiatalok nem emlékezhetnek rá, hogy 2010 előtt a nagy beruházásokat jellemzően külföldi cégek szerezték meg, akik a magyar alvállalkozóknak legfeljebb aprópénzt fizettek. A profit így döntő részben külföldre került, a modell átalakítása tehát nem pusztán politikai, hanem szuverenitási kérdés is volt.
A balliberális propagandával ellentétben a magyar gazdasági elit 2010 óta nem egyetlen politikai központból irányított, homogén struktúra volt. Sokkal inkább egy többpólusú, részben egymással is versengő erőtér, ahol a politikai kapcsolatok valóban számítottak, de nem kizárólagosan.
A „csak a saját embereik gazdagodnak” típusú vád tehát csak politikai szlogen. A számok ugyanis azt mutatják, hogy a magyar vagyonfelhalmozás mögött több tényező áll: piaci teljesítmény, nemzetközi jelenlét, korábbi tőkefelhalmozás és igen, bizonyos esetekben politikai kapcsolatok is. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a rendszer mentes lett volna torzulásoktól. A túlárazott beruházások, a gyorsan felívelő, majd eltűnő cégek vagy a politikai alapon favorizált szereplők jelensége valós probléma. Ezek azonban nem teszik semmissé azt a tényt, hogy nemzeti tőkésosztályra szükség van.
Nem kellene mégegyszer úgy járni, hogy ismét nyugati cégek zabrálják nullára az országot, és onnan kell majd újratervezni mindent…