Hirdessen itt

„Oh, magyarok, veszett kutyák!” – így írtak Magyarországról a szomszédok tankönyveiben


Mivel etették rólunk a román, jugoszláv és csehszlovák tankönyvekben a kisdiákokat 

Izgalmas kötet jelent meg a Kárpátia Stúdió gondozásában: a Magyarország a külföldi tankönyvekben címet viselő, mintegy háromszáz oldalas könyv, Olay Ferenc miniszteri osztálytanácsos 1933-as kötetének reprintje - írja a mandiner.hu.

A kötet nem kis munkára vállalkozik: bemutatja, mit is tanultak rólunk az iskolákban az utódállamokban a román, jugoszláv és csehszlovák gyerekek. 

Röviden: semmi jót. A bevezetőben a szerző megemlíti: az utódállamok jelenlegi vezető rétege évtizedes propagandával ágyazott meg a nyugati közvéleményben a trianoni békediktátumig, „felhasználták céljuk elérésére az útleírásokat, útikönyveket, lexikonokat, az iskolai tan- és segédkönyveket, valamint térképeket”, amikkel népük ősiségét, kulturális felsőbbrendűségét és a magyarok általi elnyomatásukat ismételték

Közben „észrevétlenül dobták bele a sokszor jóhiszemű és elfogult külföldi közvéleménybe Magyarország felosztásának, mint az európai béke nélkülözhetetlen feltételének gondolatát”,  amire a magyar vezetőréteg és értelmiség vak volt, s nem lépett fel ellene.

Most már viszont muszáj lesz – állapítja meg a harmincas években Olay –, mert szerinte a világbékét is veszélyezteti, ha tankönyvekben a fiatalok lelkébe mérget csöpögtetve a szomszéd népeket egymás ellen hangolják. Van is erre keretrendszer: a Népszövetség, a korabeli ENSZ-kezdemény elő is írja, hogy más nemzetek elleni uszítás nem maradhat a tankönyvekben, évtizedes huzavona után illetékes (al)bizottságot is kijelöl az ellenőrzésre a lefegyverzési konferencia keretein belül.

A magyarok szinte stréber igyekezettel próbáltak megfelelni mindennek, kölcsönösséget remélve – kaptunk is hát szép szavakat egy jelentésben arról, hogy a magyar iskola nem revansista, s „letesz a gyűlölet gondolatáról, amely tőle mindig idegen volt”.

Majd a kötet sorra veszi azokat az államokat, amelyekben a hozzáférhető tankönyvekben Magyarországról szó esik. Kiemelten kezeli az utódállamokat, amelyek hárommillió magyaron „osztoztak”: Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia egyenként is erősebb és nagyobb volt Magyarországnál. Érthető, hogy hazánk vezetői többek között a Népszövetség segítségében bizakodhattak csak, s ehhez Olaynak alaposan rá kellett mutatnia a kisantant államokban zajló magyarellenes uszításra.

Mindez, ami most következik, javarészt egészen kicsi gyerekeknek szóltak, hét-nyolcéves kortól, hiszen a vizsgált tankönyvek java elemi iskoláknak szánt kötet volt.

„Aki a magyart szereti, üsse meg a mennykő” – Csehszlovákia

Bár azóta is referenciapont szokott lenni a két háború közötti, toleráns, polgári, demokratikus Csehszlovákia, érdemes lehet belenézni az akkori könyveikbe. Mint Olay megállapítja: a csehszlovák tankönyvek elsősorban a szlovák „feltámadást” éltetik a Felvidék bekebelezésében, s közben mélységesen dehonesztáló szövegek szerepelnek bennük a magyarokról.

„A magyarok vadak és neveletlenek. Idővel átvették a csehszlovákoktól a műveltséget, bár Árpád népe a szláv lakosságot egyrészt kiirtotta, másrészt rabságba vetette”; illetve, hogy „Kossuth Lajos a tótokat nem szabadságra, hanem akasztófára juttatta”. 

Jellemző a sovén Olvasókönyv szerzője, Albert Prozek kisszerűségére, hogy Petőfi Nemzeti dalát szlovák témára átírva annak eredeti fordítóját jelölte meg szlovák szerzőként.

Közben mezőgazdasági tankönyvekben lehet találkozni olyan mondatokkal, mint „a magyarnak a nyelve gazdag a káromkodásban”, „aki a magyart szereti, üsse meg a mennykő”, a könyvek magyarellenes karikatúrákkal vannak tele. Továbbá maliciózus történelemhamisításokkal, minthogy Csák Máté „valóságos szlovák király volt”, hogy Bethlen serege cserben hagyta a cseheket, hogy a szlovákok 1848-ban mind a császár oldalán harcoltak volna, vagy hogy 1867 után „a szlovákok legelőkelőbbjeit fogságra vetették és bírságolták”, de „a csehszlovák légiók halhatatlan fénnyel övezték homlokukat”. 

Emellett virágoznak a  legendák tényként tálalva a Krisztus születése előtti felvidéki szlovák őshazáról.

Van kellő mennyiségű hazugság a jelenről is, mert szerintük míg „szlovák gyerekeknek idegen nyelven kellett tanulniuk, és saját nyelvüket nem is hallották az iskolában. Most másképp van az. Mindenki a maga nyelvén tanul” – a nettó történelemgyártás mellett tehát zajlik a(z akkor) jelenkori propaganda.

„A magyarok pogány és barbár nép” – Románia

„A dákoromán elméletnek a kialakulása óta mindenütt ott kísért a Tiszáig szóló határ és a románoknak erre vonatkozó »történeti jogai« töltik be a tankönyveket” – állapítja meg Olay –, ami a számukra diadalmas békediktátum után sem változott, sőt. Idézi a Petru Zaharescu szerző által jegyzett könyvet, amelyben az „ezer évig önkényesen elfoglalt Ardeal” toposza tér vissza, olyan hízelgő sorok kíséretében, mint hogy a honfoglaló magyaroknak „félelmet gerjesztő külsejük volt: aprók, karikalábúak”.

A román szerző nem áll meg itt, hozzáfűzi: „végeredményben az összes népek, amelyek körülvesznek, az Európába betört hordák utódai (…) ezek a nemzetek származásukra nézve alábbvalóak nálunk”.

Illetve: „a legtöbb magyarunk Erdély átcsatolása révén nekünk van, akik mint betörők tartózkodnak”. 

Ezzel szemben a román nép „római élénk intelligenciája, dák bátorsága és felülmúlhatatlan energiája (…) a román nem tudja, mi a gyűlölség vagy a bosszú” – írja. Valószínűleg nem egyeztetett a másodikos elemisták számra kiadott olvasókönyv szerzőjével, amelyik ezt a versikét csempészte a nebulók könyvébe:

„Oh magyarok, veszett kutyák! / Sokat tűrtünk el tőletek / de sorra kerültünk / hogy mi is megbosszuljuk magunkat”.

Másik kötetben pedig ez szerepel: „Egész történetünk a védelmi háborúk hosszú sorozatának elbeszélése”, a magyarokat „nekünk kellett megvédenünk, engedvén, hogy kölcsönvegyék a nyugat civilizációját (…) ezek a nomádok, akik kezdetben nyers lóhúst ettek és vért ittak”. 

Egy másik könyvben: „a magyarok pogány és barbár nép (…) valamennyi barbár nép közt, mely ránk tört, egyik sem tett annyi kárt a románoknak, mint a magyar”, illetve „Erdély földjét állandóan román vér öntözte”. Harmadikosoknak szánt könnyed mondatok: „a magyar mongolfajta nép, ugyanolyan, mint a hun, a bolgár, a török, amelyekkel hasonló szokásaiban, kegyetlenségében és rútságban. Az ellenség szívét kitépték és megették.”

De az egyik szerző programot is alkot: „a székely tömeg (…) arra van ítélve, hogy beolvadjon a románba”, ugyanakkor magyar és szerb uralom alatt él még száz román falu, akik felszabadításra várnak.

Tendenciózus térképek (románosított magyar városnevekkel a római Dacia provincia idejébe visszavetítve, már az 1820-as évektől illegálisan vagy később Ó-Romániában nyomott és terjesztett térképek egészen a Tiszáig tartó határokkal), magyarellenes, jellemzően kamu „népdalok” tarkítják a képet.

„A magyarok, a bitangok ellen!” – Jugoszlávia

Meglepetést nem okoz, hogy a könyvek szerint Szerémség, Bácska és Bánát szerb őslakossága előbb volt helyben, mint a magyarok; az sem, hogy „a szerbek, horvátok és szlovének felszabadítása és egyesítése” a keretfogalom az 1918-as eseményekre. Itt közvetlenül az osztrákokkal szemben is erős a gyűlölködés, akiket hadifoglyok és civilek lemészárlásával vádol, kínzásokról és tömeggyilkosságokról ír, amiket rajzokkal támaszt alá.

Magyarország kapcsán ellenben a tankönyv jegyzi: Baranya déli részére, Pécsre és Mohácsra még igényt tartana Belgrád, tendenciózus a számok hamisítása, az összmagyarságét 7 millióra, a Vajdaságban élőket betelepítetteknek mondja és 4 százalékra teszi, és így tovább.

Versekből itt sincs hiány, ami a magyarokra vonatkozna: „szállj rohanva, hősies szerb szellem, a magyarok, a bitangok ellen (…) rohamra szerb, míg mozdul a vére, él a kígyó, taposs a fejére!”

Tájékozatlanság, megúszás

Olay kötete szomorúan állapítja meg, de nem is feltétlenül meglepő, hogy Burgenland területe kapcsán az elvileg szövetségesek-sógorok, az osztrákok sem bánnak szűkmarkúan a történelemhamisítással és az uszítással, a sosem volt tartományt német eredetűnek leírva, akik „idegen államban kényszerültek élni”, amelyik elnyomta őket; természetesen ugyancsak jogot formálnak Liszt Ferenc identitására, illetve a kurucokból lázadó rablóbandát kreálva. Továbbá természetesen jogot formálnak Sopronra, és erre a nebulókat is sietnek emlékeztetni, hogy a várost „elcsatolták Burgenlandtól”.

Olay előcitálja a nagyobb, nyugati országok tankönyveit is. Itt sem jobb a helyzet: a francia tankönyvek minden rossz okaként a németeket és osztrák-magyarokat jelöli meg. Utóbbiakat szláv népek börtönőreként ábrázolja a háború előtt, és azt is hazudja, hogy elenyésző kisebbségben voltak a nemzetiségekhez képest a magyar és a német elem (közben megemlékezik a román és szerb irredenta mozgalmakról, egyszersmind utólag – hiába – leleplezve őket), Trianonnal pedig igazságszolgáltatás történt, hiszen a nem magyar többségű területek önállósodhattak.

Persze a francia könyvekben is „sárga-mongol faj” a magyar. Kivétel viszont itt már több is akad, Olay örömmel mutatja be Charles Tissey könyvét, aki a „trianoni békeszerződésből fakadó jelenlegi nehézségek” fejezetben kitér legalább a gazdasági problémákra, még ha az elszakított magyarokra (erősen csökkentett létszámokkal) nem is tér ki; ezt pótolja Georges Arnaud kötete, amelyben legalább szóba kerül ez a vetület is, ha szerényen.

Gyakori tévhit, hogy népszavazással szakadtak volna el a területek.

Németországban a magyarok barbársága adja az alaphangot a tankönyvekben („gyűlöletet sugárzó, sárga arcuk ördögi hatással volt a németekre”), ellenben a volt szövetséges világháborúbeli küzdelmeit elhallgatja, az 1867-es kiegyezést a „magyar erőszak” művének tartja.

Egzotikumként még itt vannak az inkább pontatlan, mint rosszindulatú könyvek például Belgiumból (itt is azt hiszik, hogy a magyar lakosságú területek megmaradtak Magyarországnak); a svájci könyvekben is toposz a nemzetiségek elnyomása; a briteknél vegyes a kép, ahogy a volt ellenség olaszoknál is;  a spanyol tankönyvek pedig a magyarokat és a cigányokat egyazon népnek tartva keverik a kettő bemutatását.

A kötet végén egyébként a trianoni sír megásása is nyomon követhető a területi követeléseknek megágyazó propaganda hajmeresztő térképeivel.

Egyszerű a válasz: rossz volt a sajtónk

Érdemes összevetni mindezt az alábbiakkal – különösen annak, aki inkább csak anekdotikusan, legendaszerűen ismerte ennek a korszaknak a sajtóját.

Az első további kötet ismét Olay Ferencé, amit az imént ismertettem; amit mindenképpen érdemes hozzáolvasni, az bizony a Trianont megelőző korszak Magyarországgal foglalkozó nemzetközi sajtója, és ez kimondottan élvezetesen, olvasmányosan – már amennyire egy előre bejelentett gyilkosság krónikája élvezetes és olvasmányos lehet – kézhez kapható a Szalay-Berzeviczy Andrásék által kötetbe rendezett, neves történészek által jegyzett Címlapon Magyarország című kötetben.

Ebből ugyanis kiviláglik: a dualista Monarchia idején hazánkról például sajtóközlemények és egyebek terén nem volt elég, hogy a békediktátumban később kulcsszerepet játszó franciák Ausztria-Magyarország és Németország szövetségkötése után ellenséget láttak a magyarokban.

„A korszakban a magyarokkal szembeni antipátia alapérzése Ausztriában szinte általános volt”, miközben az elméletileg potenciálisan semleges államok sajtójának képviselői sem voltak ennek folyományaképpen objektívek.

Mert „ekkoriban még a nagyobb lapok sem tartottak fenn állandó tudósítói posztokat Budapesten, és nem épült ki a hírügynökségek tudósítói hálózata sem. Így aztán a Habsburg Birodalomtól nyugatabbra eső fontosabb országok vezető lapjai többnyire Bécsből kapott híreket közöltek, azaz vagy a bécsi lapok híreit vették át, vagy, mint a londoni The Times, a Bécsben működő tudósító információit jelentették meg (…), a fent említett tudósítók, akik román, szlovák és osztrák ismerőseik hatására erősen kritikussá váltak a magyarországi viszonyokkal szemben, a fennálló magyarországi rendszert hevesen bíráló írásaikkal az addig zömmel magyarbarát angliai sajtóban komoly hatást értek el”.

Hogy mikkel traktálták őket ezek az ismerőseik, arról képet adhatnak az Olay Ferenc által kigyűjtött, fentebb idézett tankönyvi idézetek, hiszen ezek a legendák váltak később a győztes kisantant közoktatásának alapjaivá.

Szlováktámadás

De hogy azt is lássuk, ahogy az elnyomásról szóló, a túlzás és csúsztatás, valamint a tendenciózus, arcátlan hazudozás közötti skála végpontjai között játszó nemzeti melódiák nem csupán a tankönyvkották anyagát adják, hanem mára hús-vér módon beépültek a nemzeti emlékezetbe, érdemes kézbe venni Michal Hvorecký szlovák író magyarul tavalyelőtt kiadott disztópikus regényét, a Tahiti utópiát, amely nem másról szól, mint egy olyan alternatív történelemről, amelynek során a magyarok kedvezőbb tárgyalási pozícióba kerülve Trianonban megakadályozzák Szlovákia létrejöttét, ezért az üldözés elől a szlovák nép Francia Polinéziába menekül, hogy ott saját államot alapíthasson egy bizonyos Milán Štefánik tábornok vezényletével, akinek komplett életútját a nemzeti hős Edvard Benešről mintázta. 

A regény persze fikció – szatirikus tükör, és miegymásnak is mondják, bár nehéz benne megtalálni a szatírát –, de magas-tátrányi jóindulattal is nehéz lenne ráfogni, hogy, teszem azt, csak a betáplált szlovák ősrettegést akarja kifigurázni a sátáni Horthy- és magyar-figurával, és nem egyfajta komolyan, mélyen gyökeredző gondolatvilágot vetít ki, mondván, lássátok, ez történt volna, ha maradunk a magyarok alatt. Pontosabban ez történt volna, ha a szlovákokat nézik levegőnek úgy Trianonban, mint a magyarokat – ezt már én teszem hozzá, mert a regény 1921-22-ben játszódó részlete ezzel kezdődik.

Aztán Hvorecký leírja körülbelül azt, egy-két évbe sűrítve, amit a magyarok elszenvedtek Csehszlovákiában annak fennállása alatt (pozsonyi sortűz, fosztogatások, betelepítés, jogfosztások, „lakosságcsere”, tömeggyilkosságok), Horthyból körülbelül Hitlert csinál, közben (amellett, hogy pozsonyi születésűként nyilvánvalóan tudhatta volna, hogy a későbbi szlovák fővárosban öt emberből kettő német, kettő magyar volt, s csupán egy szlovák) Pozsony erőszakos, magyar kifosztását is élénk színekkel festi elénk.

„Minden sarkon hátizsákos emberek rohangáltak zavartan és rettegve (…) Egyre gyakoribb volt, hogy időseket és gyerekeket használtak céltáblának (…) éjszakánként kiáltások hallatszottak az utcák felől. A tiltott nyelven már csak a csontig hatoló halálhörgést lehetett hallani (…) Szorgalmas férfiak súlyos kalapácsütésekkel távolították el a feliratokat a sírkövekről és az emlékművekről (…) hazafik, papok és a nemzet nagyjainak névtáblái tűntek el (…) minden állami alkalmazottnak hűségesküt kellett tennie, aki ezt elutasította, eljárást indítottak ellene és megbüntették A papokat arra kényszerítették, hogy magyarul prédikáljanak (…) szlováktalanítás. A nap szlogenje. (…) Az államnyelvről szóló törvény betartását egy különleges rendőri alakulat felügyelte (…) a postán és a vasútnál is folytak a tisztogatások (…) a kommandósok többnyire hajnalban lepték meg a szlovákokat otthonaikban és a menhelyeken (…) a bestiális tenyeres-talpas fiúk mindenre lőttek (…) Horthy csatlósai bebörtönöztek, megkínoztak és meggyilkoltak több száz, sőt feltehetően több ezer városi polgárt, földművest és munkást (…) a falvakat és városokat hangszóróval felszerelt autók járták, és bejelentették a szlovákok áttelepítését, legalábbis így nevezték hivatalosan az akciót (…) természetesen a magyar propaganda mindenkit megtévesztett. A külföldi sajtónak kevés információja volt az országban zajló eseményekről.”

Újabb Trianonok? 

Ezzel meg is érkeztünk, ahonnan kiindultunk, a tankönyvekhez és a sajtóhoz. Az írott szó irgalmatlan hatalmához, amely zűrzavaros peremvidékeken néhány ember pillanatnyi hangulatának vagy tendenciózus kútmérgezésének lenyomata. Ilyesmiért ma sem feltétlenül kell messzire mennünk.

S hogy álljon itt egy fiatalabb szerző ugyancsak súlyos írása: Kohán Mátyás kollégám Trianon-évfordulós cikkében emlékezett meg a tényről, hogy egyedül vagyunk, „a köröttünk élő népek mindegyike jobban összetartozik valaki mással, mint velünk: közösebb a nyelve, a tudata vagy épp a sorsa”,  természetes szövetségesünk sincs,  így hát mindenki másnál mindig jobban meg is büntetnek minket a legapróbb hibáért is. „A magyar külpolitika ma sem hibázhat, mert a képlet kegyetlen: a magyarok büntetése mindig egyenlő a magyarok hibájának és a külső környezet ellenségességének összegével. S a külső környezet ma sem látszik éppen sokkal magyarbarátabbnak, mint százhárom éve volt (...) nincs tehát a magyarnak másik útja, mint hogy ember- és nemzetfeletti módon ne hibázzon még annyit sem, mint a többiek. (…) Mert azt nekünk – mint minden év június negyedikén újból és újból megtanuljuk – mindenki másnál kevésbé szabad”. S a talán legfontosabb tételmondat: „érdemes észben tartani: amíg csak létezünk, mindig van tőlünk mit elvenni. Mindig jöhetnek újabb Trianonok” (s erre remekül rímel a Magyarország a külföldi tankönyvekben című kötet Szakács Árpád által írt bevezetőjében a tény, hogy a magyar oldalon fekvő Rajkát már „Kis-Bratislavának” nevezik; s talán e sorok írójának  megállapítása is a lélekfogyatkozásunkról).

Ehhez egy megjegyzés: az Olay Ferenc által elemzett történelmi tankönyvek újabb és újabb generációi nyomán (miután az élő szemtanúk, akik erre rácáfolhattak volna, már rég meghaltak) olyan teljes sötétség borult a szerencséjére megfüggetlenedett Szlovákiára, hogy – mint azt Falath Zsuzsanna muzeológusnő elmesélte – a szlovákok nagy része egyáltalán nem hallott a magyarok második világháború utáni kitelepítéséről,  és úgy hitte, Horthy telepítette be a Felvidék déli részére a magyarokat 1938 és ’44 között.

Visszatérve utoljára egy kicsit Hvorecký Tahitijére: a könyv végén a történész főhős bizarr módon elutazik a 2020 Magyarországának részeként megmarad Felvidékjére egy konferenciára, miután hazánk természetesen kilépett az EU-ból. Döbbenten tapasztalja, hogy gyűlölködő tüntetők fogadják, teljes az autokrácia és a személyi kultusz, ámde az elnyomott szlovákok titokban kitartanak és ápolják hagyományaikat; ő maga pedig hiába nyújtana békejobbot a magyaroknak, azok szinte elüldözik. 

A kötet fülszövegén egyébként ez áll: „Michal Hvorecký szlovák író, publicista 1976-ban született Pozsonyban. 1998-tól jelennek meg regényei, novellás- és esszékötetei. Könyveit számos – köztük német, lengyel, cseh és olasz – nyelvre lefordították, színműveit német és osztrák színházak is bemutatták (…) cikkei rendszeresen jelennek meg a Die Zeit és a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain. (…) elkötelezett híve a sajtószabadságnak és a demokráciának”.

De persze ezt csak így idecitáltam, önkényesen. Bárminemű párhuzam a puszta véletlen műve.

Belföld ➤ Külföld ➤ Sport ➤ Gazdaság ➤ Kultúra ➤ Bulvár ➤ Életmód ➤ Receptek

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések