Sztálin szegénységben nőtt fel, alkoholista cipész apja rendszeresen verte
Hetven éve, 1953. március 5-én halt meg Joszif Visszarionovics Sztálin, aki három évtizeden át volt a Szovjetunió legfőbb vezetője.
A grúziai Goriban született Joszif Visszarionovics Dzsugasvili néven, hivatalos életrajza szerint 1879. december 21-én, a Szovjetunióban és a béketáborban ezt ünnepelték fényes külsőségek közepette. Csak jóval halála és a szovjet rendszer bukása után derült ki, hogy valójában 1878. december 18-án látta meg a napvilágot, az időpontot fiatal forradalmárként változtatta meg, hogy összezavarja a cári titkosrendőrséget.
Szegénységben nőtt fel, alkoholista cipész apja rendszeresen verte. Gyermekként elkapta a himlőt, amelynek nyomait élete végéig viselte arcán, tizenkét évesen egy baleset után a bal karja rosszul forrt össze, és rövidebb maradt, e fogyatékosságát később titkolta. Hívő keresztény anyja kívánságára került a tifliszi (Tbiliszi) ortodox papi szemináriumba, ahol hamarosan a tiltottnak számító irodalmat kezdte olvasni, főként Marx művei voltak rá nagy hatással. 1899-ben marxista propaganda és elmulasztott vizsgái miatt kizárták a papneveldéből, ezután Koba (fékezhetetlen) néven dolgozott tovább a szociáldemokrata párt kisebbik, bolsevik frakciójában.
Kiváló szervezőnek bizonyult, (kétes) hírnevét növelte, hogy 1907-ben, forradalmi tevékenységének finanszírozása érdekében 340 ezer rubelt „sajátított ki”, azaz rabolt el a tifliszi bankból. 1902 és 1917 között többször letartóztatták, de rendre megszökött szibériai száműzetéseiből. 1912-ben Lenin javaslatára beválasztották a frissen létrejött bolsevik párt első Központi Bizottságába, az 1910-es évektől használta a Sztálin (acélember) mozgalmi nevet.
1917 márciusában száműzetéséből Pétervárra visszatérve a párt központi lapját, a Pravdát szerkesztette, s egyik irányítója volt az októberi forradalomnak. A bolsevik hatalomátvételt követően nemzetiségi népbiztos lett, a polgárháború idején az élelemellátást szervezte délen. Bekerült a Politikai Bizottságba és a Szervező Irodába, 1922 áprilisában megválasztották a párt főtitkárának. Az akkor már nagybeteg Lenin sokáig eltitkolt politikai végrendeletében figyelmeztetett Sztálin kegyetlenségére és a kezében összpontosuló hatalom veszélyére, felvetette leváltását is. Erre nem került sor, s Lenin 1924. januári halála után Sztálin ügyesen játszotta ki egymás ellen vetélytársait. Előbb Kamenyevvel és Zinovjevvel összefogva száműzte Trockijt, azután korábbi szövetségeseit is kizáratta a pártból, még a fotókról is kiretusáltatta őket. A harmincas évek „nagy tisztogatása” során, a koncepciós perekben a paranoiás diktátor a Vörös Hadsereg tehetséges tábornokaival együtt a pártvezetés számos tagját is kivégeztette.
Sztálin a teljhatalom birtokában a húszas évek elején bevezetett, a versenyt korlátozottan engedő NEP-rendszert erőltetett iparosításra épülő, szigorú tervgazdálkodásra cserélte, a kényszerkollektivizálás során felszámolták a „kulákságot”, s mire 1933-ra befejeződött a kolhozrendszer kiépítése, milliók haltak éhen. A világ első szocialista államában Sztálin uralmát a tömegterror, a mindenhol jelen lévő titkosrendőrség és besúgók biztosították. Bárki a „nép ellenségének” minősülhetett és mindenféle bírósági eljárás nélkül a kivégzőosztag elé vagy munkatáborba kerülhetett. Mindez „a népek bölcs vezérének” féktelen személyi kultuszával párosult, a tízmilliók haláláért felelős diktátorról városokat neveztek el, neve bekerült az Internacionálét felváltó szovjet himnuszba, művészeti alkotások magasztalták, kedvéért átírták a történelemkönyveket.
Külpolitikájában a fasizmus elleni összefogásra törekedett, majd 1939 augusztusában váratlan fordulattal kiegyezett Hitlerrel, akivel Kelet-Európát is felosztották egymás között. Sztálin nem akart hitelt adni a német hadsereg háborús készülődéséről szóló figyelmeztetéseknek, így amikor a Führer 1941. június 22-én mégis megtámadta a Szovjetuniót, a felkészületlen Vörös Hadsereg az első időkben óriási veszteségeket szenvedett, és a németek egész Moszkváig jutottak. A sokkból magához térve Sztálin marsallként és főparancsnokként hagyta, hogy a tehetséges katonák irányítsák a védelmet, a több mint 20 milliós emberáldozat árán kivívott győzelem pedig tovább erősítette kultuszát.
A háborúból győztesen kikerülő Szovjetunió világ- és atomhatalom lett, a kelet- és közép-európai országokra saját társadalmi rendszerét erőltette rá. Sztálin módszerei nem változtak, deportáltatta a németekkel való kollaborálással vádolt népeket, a hazatért hadifoglyokat, továbbra is milliók tűntek el a gulágon, folytatódtak a tisztogatások, koncepciós perek.
A generalisszimusz 1953. március 5-én halt meg. Bűneit, személyi kultuszát 1956-ban, az Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán – titkos – beszédében Nyikita Hruscsov, a párt akkori főtitkára ítélte el, aki 1961-ben Sztálin tetemét is eltávolíttatta a Lenin-mauzóleumból. Az őt követő Leonyid Brezsnyev idején inkább a diktátor történelmi érdemeit emelték ki, Mihail Gorbacsov 1985-ös színre lépésétől a Szovjetunió 1991-es megszűnéséig ismét véreskezű diktátornak minősült.
Sztálin és rendszerének megítélése ma is megosztja az orosz társadalmat, sokan az embertelen zsarnokot látják benne, akinek kezéhez sok millió ártatlan ember vére tapad, még többen azonban úgy vélik, hogy hibái és bűnei eltörpülnek amellett, hogy vezetése alatt a Szovjetunió győztesen került ki a Nagy Honvédő Háborúból, szuperhatalommá vált, ahol „rend és kiszámíthatóság” uralkodott. Egy 2008-as közvélemény-kutatáson Alekszandr Nyevszkij, a 13. századi nagyfejedelem és a 20. század elején földreformot végrehajtó Pjotr Sztolipin miniszterelnök után Sztálin lett a harmadik legjelentősebb orosz történelmi személyiség, 2021-ben már az orosz társadalom 56 százaléka nagy vezetőként ítélte meg.
0 Megjegyzések