Elegen haragszanak Brüsszelre az országban ahhoz, hogy ezt komolyan kelljen venni. Idehaza is, odakint is - írja a Mandineren Kohán Mátyás.
Volner Jánosról sok mindent el lehet mondani,
csak azt nem, hogy ne bírná az ütéseket. Amíg a Vona-Jobbik – már
néppártosodáson túl, de parizerkedésen innen – a 2018-es választás
előtti években ott lihegett a Fidesz sarkában, a Fidesz verte, ahol
tudta. Miután aztán Volner a Mi Hazánkat megjárva világossá tette, hogy
jobboldaliként nem fog segíteni a baloldalnak legyalulni egy jobbos
kormányt (óh, micsoda elvtelen pozíció, ellentétben az ellenkezőjével!),
ő lett a baloldalon az árulók árulója, a legundorítóbb Orbán-csicska a
hárommal Molnár Zsolt és eggyel a Kétfarkú Kutyapárt alatt, s onnantól
onnan kapta az ütéseket. Kevesen mondhatják el magukról a magyar
politikai ugaron, hogy mindkét orcájuk sebhelyes.
Mert persze a
világot csak Fidesz-Nemfidesz dichotómiában látni képes ellenzéki
közvélemény a Mi Hazánk után vele kapcsolatban is elkövette azt a
kapitális hibát, hogy a Fidesz bábjának nézte. A jobboldalról viszont
addig a másodpercig bezárólag számíthat szívességekre bármely kispárt,
amíg az a jobboldalnak hasznos.
Az 5,88 – Kelet-Magyarországon
még több – százaléknyi oltásellenes, oroszpárti és egyéb szavazót
összegyűjtő Mi Hazánk esetében ennek a napnál is világosabban vége van.
Volner János számára pedig – aki nem örök időkre, hanem a 2022-es
választásra tűzte csak ki céljául a Jobbik alapítónyilatkozatának szent
ígéretét, amely „a kommunista utódpárt és a vele összeforrt szélsőséges
liberálisok eltávolítása a hatalomból” – az ellenzék-ellenes
politizálásnak a választások lezajlását követően szintén vége van. Itt
van helyette a Huxit Párt – ami egyébként a Mi Hazánkkal egyetemben
nemhogy nem szatellitje senkinek, hanem kifejezetten veszélyt jelent a
jobboldal számára.
Nem szabad elfelejteni, hogy Magyarország
2004-es EU-tagságára közel hatszázezer nemleges szavazat érkezett, és
hogy Magyarországnak szűken mérve öt, de még nagyon megengedően számolva
is csak tíz év jutott az Európai Unió prosperáló korszakából, abból az
időből, amikor az Unió erős gazdaságok közösségeként Európa globális
súlyának növelésén ügyködött, és az euró volt az egyetlen nagy, merész
álma.
Azóta nagyjából egyetértés van arról, hogy az Európai Unió alig áll a lábán.
Kezdetben
az északiak azt mondták, hogy a lusta déliek miatt, aztán a déliek,
hogy a kapzsi északiak miatt. A migránsválság óta Nyugaton úgy tudják,
hogy a xenofób keletiek miatt, Keleten meg úgy, hogy az önfeladó
nyugatiak miatt. 2020 óta néhányaknak eszébe jutott, hogy Orbán és
Kaczyński, de február vége óta inkább Orbán miatt – mi viszont úgy
tudjuk, hogy because of the Dutch guy.
De abban, hogy gáz van,
nagyjából mindenki egyetért. A szimbolika nem is lehetne erősebb: az
Európai Unió, amibe a nyugati jólétért léptünk be, most házhoz jön, hogy
parancsba adja a hétszáz forintos benzint, s piacok és energiaforrások
feladására buzdítson.
Hozzájön mindehhez az a mérhetetlen
gyarmattartó pökhendiség, amivel az Európai Unió a tizenkét éve saját
modellel kísérletező Magyarországgal bánik, amire kitartó
brüsszelezésekkel reagál Budapest. Meg az, hogy a koronavírustól a
fegyverszállításon át az olajembargóig minden szakpolitikai kérdésre
csak a „döntse el az Unió” nyugatosan csobogó alapelvének mentén felelő
ellenzéktől sikítófrászt kapnak a magyar választók.
És akkor
megérkezünk 2022-be, amikor könnyen meglehet, hogy az uniós tagság a
szankciók nyomán konkrét anyagi lemondással jár majd, amikor Schengen
hetedik éve tetszhalott, és amikor szívóznak az uniós forrásokkal.
Eközben a teljesen igaztalanul euroszkeptikusnak, ruszofilnak meg
árulónak bélyegzett kormány a legjobb européer módjára viselkedik, és
a „kilépés” szót érdemi szakpolitikai befolyással bíró fideszes a szájára sem vette soha.
Az
Orbán-kormány EU-pártiságát ennél ékesebben semmi nem bizonyítja: egy
magára valamit adó román vagy portugál negyedennyire sem maradna
úriember, ha hivatalba lépésének pillanatától fogva minden uniós
szempontból jelentéktelen belügyéért megrónák, azért a migrációs
politikáért ítélnék el, amit később szó nélkül átvesznek, kiutálnák a
pártcsaládjából is; és a neki dukáló, kialkudott, piacnyitási
kompenzációként a magyar gazdaságba tartozó pénzével meg a vétójával
játszanának.
Vannak a jobboldalon is posztmateriális (vagy
premateriális?) szavazók, akiket nem érdekel az EU megannyi, a
hétköznapokban tetten érhető gyakorlati haszna. Akik csak egy
Magyarországra fenekedő ideologikus csődtömeget látnak sodródni a világ
nagy tengerén, amit reggelire az Egyesült Államok, vacsorára Kína zabál
meg, de még a közel-keleti olaj- és migránsnagyhatalmak is harapnak
belőle egy-egy ropogósat, lopva, éjjelente, mikor Allah már nem látja.
Elegen
haragszanak Brüsszelre az országban ahhoz, hogy a Huxit Pártot komolyan
kelljen venni. Idehaza is, odakint is. Legyen világos: mindkét fél a
tűzzel játszik. A Huxit Pártnál semmi nem demonstrálja jobban:
Brüsszel-Budapest deal kell végre,
kiegyezés a sörgőzös-pipafüstös francia-német Európa legszebb hagyományai szerint.
Az
osztrák határon, Európa többi részével szimbiózisban élő magyarok
százezreinek egyikeként én akarom a huxitet a legkevésbé. De ha itt
kardcsörtetés lesz, kényszerembargó, vétófosztás meg pénzmegvonás, abból
öt százalékos Huxit Párt lesz semmi perc alatt egy tíz százalékos Mi
Hazánk mellett – erre pedig senkinek nincs szüksége, aki a haza javát
akarja, de a ma egységben erős magyar jobboldalnak a legkevésbé.
Észhez
térést, kiegyezést, tenyérbecsapást most! Ide nekünk a dealt végre –
akkorát, ami a Holdról is látszik, de Brüsszelből egészen biztosan!
0 Megjegyzések