Az elmúlt harminc évben létrejövő, időnként egymásra vetülő vagy éppen felülíró törésvonalak nem függetleníthetők attól a történelmi folyamattól, amely kialakulásuk dinamikáját adja. Ez nem más, mint az 1989/90-es rendszerváltoztatás. Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója és a Kommentár folyóirat főszerkesztője a XXI. Század Intézet részére készített elemzésében mutatja be az elmúlt harminc év változó pártpolitikai törésvonalait és mai fő konfliktusát.
Magyarországon két ütemben valósult meg és húsz év alatt ért célba a rendszerváltoztatás, ugyanis az egymással szövetségre lépő posztkommunista és liberális erők eltérítették eredeti nemzeti és demokratikus célkitűzéseit. Előbbit a nyugati/transzatlanti modell utánzásának programjára cserélték, utóbbi érvényét pedig népakarat alá nem vetett intézmények segítségével csökkentették. A nemzeti függetlenség vágya és a többségi demokrácia akarata – ezek voltak ugyanis 1989 hamisítatlan ígéretei – helyett a '90-es évek középső harmadában és a kétezres évek nagy részében kormányzó baloldali –liberális erők szuverenitáscsökkentő gyakorlatot és inkább liberális, mintsem demokratikus államrendszert teremtettek.
Az 1989-ben elkezdődött rendszerváltoztató folyamat rövid távon nem ért célt, mégpedig két okból. Egyfelől az első, szabadon választott kormány minden erőfeszítése ellenére a korábbi kommunista diktatúra „megalvadt struktúrái" (Tellér Gyula) rendkívül szívósnak bizonyultak, és gazdasági előnyüket politikai fölényre tudták konvertálni – ennek a folyamatnak a vezető ereje az MSZMP utódpártja, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) volt. Másfelől, az 1989 előtti pártállami értelmiség egyes rétegei („felvilágosult" pártkáderek, függetlenedő pártértelmiség, reformközgazdászok, technokrata szakértők) kulturális alapon közeledni kezdtek a „demokratikus ellenzék" értelmiségi csoportjaihoz (Beszélő-kör, disszidens írók, Lukács-tanítványok), ezzel szőve tovább a „reformpárti ideológiai kontinuumot" (G. Fodor Gábor) – ez utóbbi vezető ereje a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) lett.
1994-ben az MSZP és az SZDSZ kormánykoalícióra lépett egymással, holott előbbinek egyedül is abszolút többsége volt az Országgyűlésben. A posztkommunista baloldal és a liberális értelmiség stratégiai pártszövetsége egészen 2009-ig kitartott, amikor az SZDSZ kilépett a kormánykoalícióból; és miután még abban az évben nem került be képviselője az Európai Parlamentbe, a következőben pedig a magyarból is kiesett, 2013–14-ben megszűnt. Az egész, 1990-től 2010-ig tartó posztkommunista korszakot meghatározta a baloldal és a liberálisok szövetsége, mégpedig pártként való együttműködésükön túl a közösen gyakorolt kulturális hegemóniájuk által.
A 2006-os országgyűlési választásokon újrázásra felhatalmazást kapó balliberális koalíció hamar visszavonhatatlan erkölcsi válságba került (őszödi beszéd), majd politikailag gyengült meg (vereség a 2006-os önkormányzati választáson), végül a gazdasági válság maga alá temette (2008-as szociális népszavazás), és 2009-ben fel is bomlott. A rákövetkező egy év csupán „válságkezelésből" és a politikai felelősség távolításából állt. A posztkommunista korszak balliberális kormányzásának egyenlegét azon a két ponton keresztül húzhatjuk meg, amelyet az 1995-ös Bokros-csomag és a hattyúdalának bizonyuló Bajnai-csomag jelöl ki (köztük a Gyurcsány-csomaggal). Ez egyúttal a baloldali kormányzó főerőnek a neoliberalizmus előtti meghódolását is jól illusztrálja, amellyel máig tartó bizalmi válságot és népszerűségvesztést vont a fejére.
2010-ben nyílott lehetőség arra, hogy az egykori rendszerváltoztató pártok közül egyedül életben és talpon is maradók (Fidesz, KDNP) befejezzék az 1989-ben elkezdett folyamatot. A kétharmados felhatalmazást kapó pártszövetség először visszatérítette és egyúttal be is fejezte a rendszerváltoztatás folyamatát (Alaptörvény, jegybanktörvény, médiatörvény), majd rögvest új rendszert is alapított (Nemzeti Együttműködés Rendszere), amelyet 2014-ben és 2018-ban is újabb kétharmados felhatalmazással erősített meg. Egyértelmű, hogy „a 2010-es évek Orbán Viktor évei voltak Magyarországon" (Schmidt Mária). A mögöttünk hagyott évtized a rendszerváltás véghez vitele után egyben a korszakváltás kezdetét jelenti.
Nemzeti Orbán-koalíció
Már 1998 és 2002 közötti kormányzása idején megfigyelhető volt a nemzeti érdek védelme és hangoztatása, amelyet a Fidesz 2010 előtti ellenzéki kampányai csak tovább fokoztak. A 2010 és 2020 közötti kormányzati döntések aztán koncentrikus körökben bővítették ki a nemzeti ön- és érdekvédelmet: előbb hazai viszonyok között, aztán a Kárpát-medencei magyarság jelenlegi szállásterületein, majd a közép-európai térségben, végül pedig olyan szinten is, hogy már nemcsak az uniós ellenfelekkel szemben, hanem a globális partnerekkel tárgyalva is szemmagasságból – olykor lábujjhegyre is emelkedve – tudta a kormány határozottan képviselni a magyar álláspontot.
Társadalmi értelemben az „Orbán-koalíció" vízgyűjtő területe az egész magyar (és nem csak a Magyarország területén élő) nemzet, annak minden földrajzi, társadalmi, demográfiai és szociokulturális szegmense. 2010 és 2020 között szilárdult meg az Orbán-rendszer széles merítésű „történelmi blokkja", amely egy hosszabb út végállomása volt.
Az Orbán-rendszer mögött álló új társadalmi koalíció valóságos „történelmi blokk", méghozzá két értelemben is: egyfelől történelmi, hiszen nemcsak egyedülálló a rendszerváltoztatást követő harminc évben, hanem képes volt tartósan lecserélni a megelőző, posztkommunista–liberális stratégiai szövetséget; másfelől pedig blokk, ugyanis a korábbi politikai törésvonalakat megőrizve szüntette meg és írta őket felül a nemzeti értékrend és a hazai érdekrendszer egységteremtő képviseletével.
Az összesen húsz évig (1990–2010) tartó posztkommunista korszak kellős közepén formálódni kezdő új többség – amelynek fő politikai ereje az Orbán Viktor vezette Fidesz – a kétezres években kezdett összeállni és a 2010-es években szilárdult meg.
Az 1990 és 2010 közötti két évtized rugalmas következetessége és vezetőjének páratlan politikai ösztöne tette a Fideszt alkalmassá arra, hogy a rendszerváltoztatás 1988-as kezdeményezőjéből annak 2010–12-es befejezője legyen, majd mostanra nemcsak egy új politikai rendszert építsen ki, de korszakalapításba kezdjen. Az új törésvonalnak a felismerése és a kialakulására való kezdeményező reagálás tette lehetővé, hogy a Fidesz–KDNP-pártszövetség lett a nemzeti erők képviselője.
A 2018–20 óta egyre inkább megformálódó magyarországi ellenzék szivárványkoalíciója a világ bármelyik részén fölléphetne, ugyanis semmilyen sajátságos, helyi jellemzője nincsen, nemzetspecifikus tartalommal nem bír. Az Orbán Viktor mögött álló „történelmi blokk" politikai képviselete, azaz a nemzeti kormány és pártszövetsége viszont mindenekelőtt hazai érdekekkel és itthoni célokkal rendelkezik. Minden elkövetkező választás tétje az lesz, hogy melyik kerekedik felül: a nemzeti vagy a nemzetközi? Most, 2020 őszén a szereplők még a politikai színpad kulisszái mögött várakoznak, előadásuk főpróbájára 2022 tavaszán kerül sor.
Békés Márton teljes elemzését elolvashatja itt.
Belföld ➤ Külföld ➤ Sport ➤ Gazdaság ➤ Kultúra ➤ Bulvár ➤ Életmód ➤ Receptek
0 Megjegyzések