Nincs mese: Lázár Ervin ma is működik. Vagyis: van mese. És jó lenne, ha anyuka és apuka is látná. Kritika.
Rendesen belehúzott az utánpótlás-nevelésbe a Csokonai Színház ebben a szezonban. A fergeteges és könyvsorozat formájában lelkes olvasótáborral rendelkező Időfutár (kritika később!) mellett előálltak egy már klasszikusnak számító történettel, amivel a még fiatalabb nézőket célozzák meg.
A kisfiú és az oroszlánok című regény megélt jó néhány kiadást, született belőle film is és rádiójáték. Nem egy és nem két generáció nőtt fel Lázár Ervin meséin. Vacskamati, Mikkamakka, Dömdödöm és a Négyszögletű Kerek Erdő többi lakójának kalandjai a gyerekeket elvarázsolták, a nekik felolvasó felnőttek pedig joggal somolyoghattak azon, hogy e furcsa nevű meselények világa milyen különös hasonlóságot is mutat a miénkkel. Ráadásul Lázár Ervin tökéletesen birtokolta a magyar nyelvet, ami egy író esetében nem hátrány. Sok mai mese ugyanis ott vérzik el, hogy egyik-másik (olykor sztárstátuszba került) szerző mintha csak „kicsit beszélne magyar”. Ugyanakkor nagy kérdés, még ha nem is véletlenül emlegetjük Lázár Ervin esetében az időtlen és örök érvényű népmesékkel való párhuzamot, mennyire képes a mai gyerekeket megérinteni, megtalálni ez az 1964-ben íródott meseregény. Azóta ugyanis eltelt 53 év. Akik akkor voltak gyerekek, ma már nyugdíjasok, vagy éppen arra gyúrnak. Fel sem sorolom, mi nem volt akkor, ami ma van. Ahogy azt sem érdemes előhúzni, mi minden veszett oda, mióta egyre közelebb kerültünk a digitális valósághoz.
Lázár Ervin meséje szerint a Levendula utcai ház pajtájában él egy oroszlán, Bruckner Szigfrid. Szomorú, mert eltűnt a felesége, a piros pulóveres Szilvia, és persze igazán szórakoztató figura is, mert igazi szájhős, aki a légynek sem tud ártani. Mészáros Tibor sokféle alakban jelent meg előttünk: történetesen volt már macska is (az Absynth című darabban), s ezúttal oroszlánként is (és már-már akrobatikus mozdulatokkal) uralja a színpadot. Bruckner Szigfrid jó barátja (és ebben a játékban remek társa) Peti, a kisfiú, akit Mercs Máté alakít. Fiatal színész, akit szép lassan egyre többször és többféle előadásban láthatunk: nagyon jól mozog, remek ritmusérzékkel táncolja el a figuráját. Pont annyira laza, hogy olyan legyen, mint egy mai srác, el is bűvöli a nézőtéren ülő gyerekeket pillatanok alatt. Ami azért is szép teljesítmény, mert Michac Gábor jelmeztervező baseball-sapkát húzott rá és patchwork (magyarul: foltvarrós) mintákkal kombinált zakót, ami kissé távol áll a most aktuális trendektől.
kisfiu4Bár pazarul néznek ki a jelmezek, nem lett volna rossz velük élesebben elválasztani az ember- meg az állatszereplőket. Az apa (a rendre stabil és megbízható teljesítményt nyújtó Bakota Árpád), és Viktor, az építész (Pál Hunor, akiből áradnak a pozitív energiák) pont olyan tarka öltözékben parádéznak a színpadon, mint az oroszlánok. Elhiszem, hogy bízni kell a gyerekek asszociációs képességeiben, de nem dőlt volna össze a világ, ha az oroszlánok kapnak egy rendes sörényt a fejükre. Ha már oroszlánok, s ha már el is hangzik a darabban, hogy sörénye minden oroszlánnak van. A cilinder és a sapka ugyanis nem sörény. A modoros, kissé hisztis Kiss Jánost alakító (szintén oroszlán) Vranyecz Artúrnak jól áll a cilinder és az Onedin-családból ismerős barkó, Varga Klári is remekül énekel (Szabadságot az oroszlánoknak!), táncol, de ő sokkal inkább “oroszlány”, mint oroszlán, merthogy Jenő (a nagy szabadságharcos) a szerepe szerint, és ha Jenő, őt játszhatta volna nő helyett inkább férfi. Nem rossz Varga Klári, de mégis: nő. Jenő meg Szigfrid unokaöccse.
kisfiu3Több szinten játszódik a darab, ezért remek megoldás volt Horányi Juli részéről az emeletes díszlet. A pajta a határ az álmok, a képzelet földje és a valóság között. Előtte a mi világunk, ahol a kisfiú (akinek meghalt az anyukája) spagettit eszik az apukájával, aki semmire nem ér rá. Sajnos, mikor a rendező, Oláh-Horváth Sári színészeit a színpad szélére ültette ebédelni, és a padlóra rajzoltatott, nem számolt vele, hogy ezt csak az első pár sorból fogják látni a kiskorú nézők. Pedig van mit nézni, hiszen mindig történik valami, és Nemes Zsófia koreográfiájának köszönhetően nagyon látványosan: néha kifejezetten filmszerűen.
A határvonal nem túl éles, sokáig le sem esik, hogy ezeket az oroszlánokat nem láthatja akárki, csak akinek a szíve tiszta, akinek van fantáziája, és aki még olyan nyílt, mint a gyermekek. Erre akkor döbbenünk rá, amikor Peti lázas beteg lesz. És ekkor tudjuk meg azt is, hogy Peti anyukája elment. Örökre. S nem is fog visszatérni soha, nem úgy, mint Bruckner Szigfrid borzas és nagyon piros pulóveres felesége (Zeck Juli). Peti anyukája meghalt. A népmesék világában a halál természetesen van jelen. Lázár Ervinnél is. Nincs az, hogy jaj, erről még egy szót sem, hiszen ezek ott a nézőtéren gyerekek. A halál az élet része. Nem szeretjük, de létezik. Ez nem egy Barbie-mese, és nem is idétlen hőbörgés. Egy kaland, már-már kézzelfogható közelségben. A cél: megmenteni Szilviát. Szabaddá tenni az oroszlánokat. Szabaddá tenni Petit, hagyni, hogy visszatérjen a valóságba. Hogy megtalálja a helyét. Hogy megtalálja őt is az apukája. Elengedni a képzeletbeli barátokat, ám nem feledni őket. Szép, ahogy a játék kedvéért ízig-vérig kisfiú Mercs Máté azt mondja, őrizzük meg egymást a szívünkben.
Jó megoldás, hogy bár Peti és Szilvia találkoznak (közel a valósághoz és mégis távol), mielőtt a kisfiú kórházba kerül, az oroszlán kiszabadítását az apa és Viktor meséli-játssza el. Így térünk vissza néhány lépést az időben, s így jutunk el oda, hogy megértsük, milyen fontos a szeretet.
Ilyen banális dolgokról szól Lázár Ervin meséje. A szeretetről és a barátságról. Az életről, a halálról. A gyerekkorról, a játékról. A nevetésről – és a halálról. Az útról, ami a miénk. S mindezt nem unalmasan, nem szájbarágósan teszi.
Szokatlan, de fülbemászó zenei hátteret nyújtanak ehhez Szirtes Edina Mókus dallamai. (Élőben szól a zene Jenei Anita brácsának, Parádi László csellistának és Keresztesi Bálint tubásnak köszönhetően.) Személy szerint nekem sok, néha túlzó, néha lehetett volna színesebb is, és főként: néha kevesebbel is beértem volna. De nem én vagyok az igazi célközönség (még ha a Mátrixból ismerős lassított harci jelenet alapvetően nekem szólt is). A célközönség viszont néha beletapsolt és előadás után a vécében dúdolgatta is egyik-másik slágergyanús számot. Szóval nem volt melléfogás.
A gyerekek őszinték, nem udvariaskodnak nézőként. Az elsős és másodikos kisdiák belekiabál, tapsol, élvezi a játékot. Viszont valószínűleg kevesebbet ért belőle, mint az a negyedikes, aki a hátsó sorokban már unja magát és előhúzza a mobiltelefonját, mert a tanító néni jó messze ül tőle, és nincs is olyan hosszú keze, meg nem is vetemedhet arra, hogy nyakon hajítsa, fogd már be, gyerekem.
A kisfiú és az oroszlánok olyan darab, amit igazából gyerekeknek és szülőknek együtt kellene megnézni. Együtt izgulni, nevetni, vagy könnyezni akár. Aztán megbeszélni otthon. Őszintén remélem, azok a kislányok és kisfiúk, akikkel együtt ültünk a nézőtéren, nem azt élték meg otthon, amikor elmesélték, milyen volt a színház, hogy bocs, gyerekem, de anyuka és apuka most nem ér rá. Mert a színház: élmény. Amit ki kell beszélni. Azokkal, akiket szeretünk.
Még több fotót, teljes szereposztást a színház honlapján, itt találnak.
0 Megjegyzések