A tömeges bevándorlás polgárháborúba sodorja Nyugat-Európát, miközben az uralkodó elit már teljesen maga mögött hagyta a nemzet eszméjét. David Betz, a King’s College London professzora nyilatkozott a Demokratának.
– Legutóbbi könyve címe: Civil War Comes to the West. Miért látja reálisnak, hogy polgárháború lesz Nyugaton? Jól gondolom, hogy a migráció az egyik ok?
– Több tényező is van, de rámutatott a legfontosabbra: a migráció a fő tényező. Ha nem volna tömeges migráció, nem beszélgetnénk most erről a kérdésről. Persze több másik tényező is szerepet játszik, amelyek szintén mind a migrációhoz kapcsolódnak. A polgárháborúkkal foglalkozó szakirodalomban jelentős egyetértés van bizonyos jelekről, amelyek a polgárháború lehetőségét vetítik előre. Az első ezek közül a társadalom frakciósodása. Az természetes, hogy a társadalomban az emberek sok mindenben ne értsenek egyet – ezért vannak politikai pártok is, amelyek eltérő nézeteket képviselnek a kormányzás kapcsán. A frakciósodás ezen túlmutat. Frakciósodásról akkor beszélhetünk, amikor a véleménykülönbségek nemhogy markánsak, de nem is a valódi kérdésekről szólnak.
– Mit jelent ez a gyakorlatban?
– Vegyünk például megosztó ügyeket, mint a halálbüntetés vagy az abortusz. Ezekben a kérdésekben az emberek vitatkozhatnak, akár egy családon belül is lehetnek eltérőek a vélemények. A nézetkülönbség lehet hogy kellemetlen, de nem veszélyes, hiszen konkrét témára korlátozódik. Amit viszont ma látunk, az már ennél több: polarizált frakciósodás. Az emberek nem maguk döntenek az álláspontjukról, hanem a „törzsükre”, közösségükre figyelnek, és az alapján alakítják ki véleményüket. Ilyen helyzet akkor alakul ki, amikor az emberek bizonytalannak érzik magukat. Aki biztonságban érzi magát, egyénileg formálja nézeteit, bizonytalanságban viszont a csoporttól várnak megerősítést és átveszik annak konszenzusát. Ez ma a helyzet Nyugat-Európa nagy részében, és nyilvánvalóan az Egyesült Államokban is. Az emberek a vélt törzsük álláspontjait követik. A második, polgárháború irányába mutató fontos tényező, a lecsúszás (downgrading) is ebből következik.
– Ez mit jelent?
– Ez egy technikai kifejezés a polgárháborús szakirodalomban, amely javarészt Barbara Walter amerikai kutató nevéhez kötődik. Ő ezt olyan helyzetként határozta meg, amelyben a korábban domináns többség attól fél, hogy elveszíti társadalmi pozícióját. A – nevezzük őket így – bennszülöttek a nyelvükkel, kultúrájukkal, vallásukkal, politikai hagyományaikkal hosszú időn át szabályozták a társadalom működését, de most úgy érzik, háttérbe szorulnak az újonnan érkezőkkel szemben. Ez pedig súlyos belső konfliktusokhoz vezet. Az őslakosok számos nyugati országban érzik úgy, hogy elveszítik a saját országukat. Amikor valaki azt mondja: „Vissza akarom kapni az országomat”, valójában ettől a félelemtől vezérelve beszél. Az akadémiai nyelv ezt lecsúszásnak nevezi, a köznyelvben inkább kiszorításról vagy lecserélésről beszélnek. Lényegében ebből ered a „nagy népességcsere” (grand remplacement) elmélete, amelyet többek között a francia gondolkodó, Renaud Camus képvisel. Mára ez lett a domináns társadalmi narratíva a migrációról a nyugati világban.
– Nem mindenki osztja az egyszerű emberek aggodalmát…
– Valóban, az elit körében más a helyzet. Az elit jelentős része posztnacionális szemléletű. Nem nemzeti érdekekben gondolkodnak, és gyanakvással tekintenek azokra, akik viszont igen. Ha valaki egyetemi vagy kormányzati közegben Nagy-Britanniában azt mondja, „Britannia az első”, Németországban, hogy „Németország az első” vagy Franciaországban, hogy „Franciaország az első”, az jobb esetben rosszalló pillantásokat kap, rosszabb esetben viszont megpróbálják elhallgattatni vagy lejáratni. Az elit hozzáállása a kormányokra is kiterjed, és ahhoz a paradox helyzethez vezet, hogy számos nemzeti vezető már alig mutat valódi kötődést a saját országához. Jól látszik ez például a jelenlegi brit miniszterelnök, Keir Starmer esetében. Amikor egy újságíró megkérdezte tőle, hogy Davost vagy Westminstert választaná-e, gondolkodás nélkül Davost mondta. Kifejtette, hogy Davos az a hely, ahol fontos emberek komoly ügyekről vitáznak és cselekednek, míg Westminsterben szerinte csak „törzsi kiabálás” folyik. Nagy-Britannia miniszterelnöke tehát nyíltan a davosi fórumot helyezte a saját országa parlamentje elé. Ez a posztnacionális szemlélet csak tovább erősíti a lecsúszás narratíváját, amelyet a polgárok egyre mélyebben érzékelnek.
– Mi a harmadik tényező?
– A harmadik fontos tényező a hit elvesztése abban, hogy a hagyományos politika képes megoldani a problémákat. Nevezhetjük ezt legitimációs válságnak is. Egészséges demokráciában a legitimáció azt jelenti, hogy az emberek akkor is elfogadják a döntéseket, ha nem tetszenek nekik, hiszen tudják, hogy azok tisztességes folyamat eredményeként születtek. Mára azonban már egyre többen vannak, akik nem tekintik legitimnek vagy hatékonynak a rendszereinket. A bizalom zuhanását évtizedes távlatokban is jól mutatják a közvélemény-kutatások. Ez azért is baj, mert a bizalom olyan társadalmi tőke, ami nélkül nincs stabilitás. A migráció itt is fontos tényező. A nyugati választók többsége vissza akarja szorítani a migrációt, az viszont ehelyett csak egyre fokozódik. Amikor a kormányok évtizedeken át figyelmen kívül hagyják a választók akaratát, az emberek arra a következtetésre jutnak, hogy a szavazásnak nincs értelme. Ez a meggyőződés vált mára uralkodóvá a nyugati világ nagy részében, és nehéz az embereket hibáztatni a véleményükért.
– Mégis, hogyan alakulna ki polgárháborús helyzet a gyakorlatban?
– A polgárháborús helyzet lassan, fokozatosan alakul ki. Először kisebb zavarok ütik fel a fejüket: tüntetések, helyi összecsapások, közösségek közötti erőszak vagy kritikus infrastruktúra elleni támadások, amelyek nyomán a tárdadalom bizonyos csoportjai számára egyes területek no-go zónává válnak. Ahogy ezek a jelenségek sűrűsödnek, a társadalom polarizálódik, a radikális csoportok erősödnek, a „mi és ők” szemlélet terjed a hagyományos és közösségi médiában, és csökken a bizalom a politikai elit és az állami intézmények iránt. Ha a rendfenntartás és a közhivatalok egyes városrészekben meggyengülnek, ezeken a területeken bűnszervezetek vagy helyi milíciák pótolják az állam hiányzó erejét. A kritikus rendszerek – például az energiaellátás, közlekedés vagy kommunikáció – leállása gyorsan rontja az életkörülményeket, és erőforrásokért folytatott versengéshez, belső elmozdulásokhoz vezet. Végül fegyveres csoportok szerveződnek, a rendőrség nem tud vagy nem akar hatékonyan fellépni, és a helyi erőszak országos, tartósan instabil konfliktussá szélesedik, amelyben az állami kontroll és a társadalmi kohézió súlyosan megrendül.
– És az állam mindezt tétlenül nézi?
– Az állam első pillantásra erősnek tűnik, hiszen van hadserege, rendőrsége, törvényei és erőforrásai. Mikor azonban a társadalom mélyen megosztottá válik, ezeknek az intézményeknek a tekintélye is csökken. Az emberek egyre kevésbé hisznek abban, hogy a politikai vezetők tisztességesen és hatékonyan kormányoznak, így a hatalom parancsainak sem feltétlenül engedelmeskednek. A rendőrség és a hadsereg is emberekből áll, akik ugyanúgy megosztottak, mint a társadalom többi része, ezért egy ponton túl maguk sem hajlandók egységesen fellépni. Mint említettem, a modern városi társadalom sebezhető. Ha az energia, a közlekedés vagy a digitális hálózat megbénul, az állam gyorsan elveszti a cselekvőképességét. Ráadásul a politikai elit gyakran túl lassan reagál, mert nem akarja beismerni a válság mélységét, vagy mert fél a kemény fellépés politikai következményeitől. Így a beavatkozás sokszor későn jön, amikor már nem erősíti, hanem éppen gyengíti a hatalom legitimitását. Végül az is fontos, hogy a polgárháborús forgatókönyvben nem egyetlen nagy csata bontakozik ki, hanem sok apró, elszórt konfliktus. Ezeket az állam egyszerre, mindenhol nem tudja kontrollálni. Az erőforrásai szétaprózódnak, és a központi hatalom ahelyett, hogy helyreállna, tovább gyengül.
– De van még esélye Nyugat-Európának visszatérnie egy biztonságot adó rendhez, és szembeszállnia a tömeges migrációval? Mely politikai erő lehet képes erre?
– Úgy gondolom, már nem lehet elkerülni a konfliktust. Nincs politikai megoldás – sem Nagy-Britanniában, sem Nyugat-Európában –, kivéve talán Magyarországot, Lengyelországot vagy Szlovákiát. Paradox módon ezek az országok, amelyek a szovjet megszállás alatt éltek, talán épp ezért váltak ellenállóvá egy új posztnacionális ideológiával szemben. Negyven évig vergődtek egy idegen, rájuk erőltetett eszmerendszer igájában, ezért most óvakodnak attól, hogy egy másikat is elfogadjanak, még ha az nyugatról érkezik is. Ami viszont Nagy-Britanniát, Franciaországot és Németországot illeti, ott elkerülhetetlen a polgárháborús konfliktus. A status quo erői túl meghatározóak. Jogi trükkökkel, választási manipulációval vagy a bürokrácián, a „mélyállamon” keresztül képesek elnyomni vagy ártalmatlanítani populista kihívóikat. Látjuk ezt Franciaországban, ahol jogi eszközökkel igyekeznek megakadályozni Marine Le Pen indulását, vagy Németországban, ahol az AfD ellen indítottak offenzívát. A jövőben Nagy-Britanniában is alkalmazhatnak hasonló módszereket a Reform UK párt ellen. De még ha a populista pártok hatalomra jutnának is, akkor sincs garancia arra, hogy valódi radikális változást hoznának. Ezért aztán nincs békés politikai kiút. A történelem pedig azt mutatja, hogy amikor a békés változás útjai lezáródnak, a nyomás felgyülemlik és végül robbanás következik be. Lényegében egy lőporos hordón ülünk, amelynek a kanócát már meggyújtották.
(Demokrata)
0 Megjegyzések