Thuróczy Richard: Taylor Swift dalai az antiszociális, "bántott", a környezetétől félő, telefonálni gyűlölő, mindent chaten és írásban intéző arcoknak szólnak

Nagyon tetszik Taylor Swift macskás posztja, ami arra reagál, hogy Donald Trump beszólt a gyermektelen, macskájukkal élő, tehát valójában egyedül élő nőknek.

Annyi minden benne van ebben az egy posztban arról (a szöveget a vitával kapcsolatosan hagyjuk is), ami a magát fejlettnek tartó világrészről tudni érdemes. Taylor azért posztolta ezt, mert ebben van az elérés, ezzel szólítja meg a követőit, garantálja magának a címlapokat és olyanoknak tesz szívességet, akik nagyon-nagyon hálásak lesznek neki ezért. Tehát ez az egyetlen poszt jókora befektetés (noha anyagi értelemben már nincs rá szüksége). T jövőt épít, abban gondolkodik, hogy majd 10-20-30 év múlva mit fognak róla írni és majd talán ott lesz mindenféle történelmi ikon mögött, aki kiállt ez meg az mellett és emez meg amaz ellen. Amennyiben igaza lesz, úgy az utolsó fehér ikonok között fog szerepelni.

Némileg árnyalja a képet, hogy Taylor párkapcsolatban van saját állítása szerint. Gyerekei pedig egészen egyszerű, objektív okokból nincsenek: Azért, mert egészen kivételes képességű ember, aki az egész életét arra tette fel, hogy valami rendkívülit csináljon. Tehát nem olyan, mint a követői. Ha ők is ilyenek lennének, nem követnék, hiszen nem lenne szükségük arra, amit ő nekik elad. Swift kisasszony nem egy átlagember, nem átlagos szellemi képességek és tehetség birtokosa ő, hanem tényleg igazán különleges. Ezen különlegességét pedig arra használja fel, hogy azt az illúziót hazudja több száz millió nőnek és meleg fiúnak, hogy ők is különlegesek és bár nekik is vannak nehéz pillanataik az életben, valójában a csoda bennük van, csak a Gonosz Erdején át kell kelniük és ez együtt, magabiztosan, sikerülni fog. Ez az árucikke. Egy mesét ad el, mint a politikusok. Az illúziója, amit teremt, arról szól, hogy olyan, mintha egy lenne közülük, azt hazudja, hogy átlagos. Régen az ilyet szemfényvesztőnek hívták, ám annak (is) világraszólóan szorgalmas.

A gyerekvállalás jogi és elméleti értelemben mindenkinek az egyéni döntése, a saját ügye, a saját sztorija. Taylor rendelkezik egy igazolással saját maga felé arról, hogy miért nincs még gyereke. Egyértelműen látszik ez kifelé is. Őt nem gyötri az a gondolat, hogy miért nem állapodik meg, mi történik vele, ha leketyeg a biológiai órája és nagyon valószínű, hogy a rokonai sem szólnak be neki Pennsylvaniában. Pedig mégiscsak konzervatív körből jött, mert azt a fajta countryt, amit ő tolt, nem a városi értelmiségiek gyerekei kezdik tolni. Aztán a nyugati parton történt vele, ami történt. Van egy nagyon jó dokumentumfilm arról, hogy miként változott át Taylor Swift és hogyan fordult 180 fokot (a német külügyminiszter-asszonynak 360-at). Az egy másik kérdés, hogy a film ezt az átállást voltaképpen ünnepli.

A jogi és elméleti értelmezésen túl azonban, a valóságban ez nincs így. Itt, Oroszországban a lányok a húszas éveik elején lebabáznak. Ennek szociológiai, szokásbéli okai is vannak, ám a legegyszerűbb ok minden ismerősöm szerint a praktikum. Ha valaki a húszas évei elején szül gyerekeket, akkor 40 éves korára el tudja őket engedni, mert felnőttek lettek és onnantól ő szabad ember. Ezt az állam errefelé még támogatja is és egyáltalán nem cél, hogy a család 20 év múlva is család legyen, hiszen a gyerek már nem lakik otthon, tehát nem család. A gyerek felnőtt, adót fizet, katonának állt vagy sportoló, esetleg másnak ad munkát. Ráadásul, tényként elfogadják azt az "igazságtalanságot" is, amit a biológia körülményként az emberiségre rászabott: Csak a nő tud szülni, a férfi nem, ezért a férfi ráér. Ő nem siet sehová. Azért járt mellé nehézség is: A finanszírozást általában a férfi viseli, aminthogy a nő még alig fejezte be az iskolát és szinte nulla munkatapasztalata van, nagyjából a húszas évei végéig, hiszen addig babázott. Hogy miért nem a férfi babázott? Hát azért, mert az apa férfi, az anya nő. Az otthoni munkamegosztás meg fakultatív. Ha nem tetszik, el lehet válni. Hogy nem tud a nő elválni, mert nincs hová mennie és miből? Üdvözlöm innen is a NANE-t, sokat segítettek egy ismerősömnek is, amikor segítséget kért tőlük (nem). Valójában mindenki a saját szerencséjének a gázszerelője. Nemtől függetlenül. Az egyén boldogsága szintén fakultatív, arra rendeletet nem csak hogy nem tudsz írni, hanem nem is kell. Aki mást ígér, az hazudik.

Az a propaganda, amit kellemes hallgatni, általában nem igaz. Swift rajongói között nem olyan emberek vannak, akik annyira különlegesek és fontosak, hogy az életüket ezért a célért feláldozzák. Ideát teremteni abból, hogy "neked nem sikerült", meglehetősen beteg dolog. Azt mondani, hogy de jó, hogy nem születnek gyerekek, mert az egó fontosabb még a teljesen jelentéktelen átlagembereknél is, mint a saját közösségének fenntartása, meglehetősen szórakoztató. Mondjuk, Afrikából nézve. Vagy Ázsiából.

Ám a legeslegfontosabb dolog csak most jön: A magány nem jár egyedül. Ez a sok szerencsétlen sorsú, lelkileg sérült, nyomorult ember, akinek állandó pszichológiai segítség meg tanácsok kellenek felnőtt korukban is, azért élnek ilyen hitvány életet, mert egyedül vannak. Még akkor is, ha éppen párkapcsolatban vannak. A nagy család, a sok megoldandó feladat, az állandó felelősségvállalás egymásért meggáltolja azt, hogy az ember önző életet éljen és csak magával foglalkozzon. És amikor a kis közösségéből, a családból sikerül valakinek valami, amit valamilyen értelemben együtt értek el, akkor azért a sok-sok lemondásért kárpótolja őt a másik sikere. Több ismerősöm van itt és másutt is, ahol több kisgyerek van. Már kettő gyereknél úgy élnek, hogy nincs idejük magukra, mert állandó figyelemre van szükség és lehetetlen valakivel végigbeszélni bármit is egybefüggően, mivel nagyjából 40-50 másodperceként történik valami az egyik gyerekkel. Most szólok, hogy így éltek régen is.

Azok a dalok, amiket Taylor Swift az utóbbi időkben ír, valójában a belül magányos célközönségnek szólnak. Az antiszociális, "bántott", a környezetétől félő, telefonálni gyűlölő, mindent chaten és írásban intéző arcoknak. Ők a nyugati világ fiatalságának domináns része, ő pedig az élükre állt, mint a Szabadság-szobor, New Yorkban. Viszi a lángot és mindenki fotózza meg csodálja, hogy mennyire bátor. A szobor és közte az a legfőbb különbség, hogy Swift iszonyatos munkát tett és tesz bele ebbe, ami minden róla beszélő szakember szerint élsportolói léptékű. Naná, hogy reagált a beszólásra és a saját szempontjából nézve nagyon okosan is tette. Pontosan így kell kiszolgálni a közönséget. A baj ezzel az, hogy ugyanezt csinálják a politikusok is, elfelejtve, hogy a választások után is ott lesznek az emberek és mindkét oldalon aktívan verik szét az együttélés alapfeltételeit. Ugyanezt csinálta a művésznő is: Volt olyan kedves, hogy még mélyebbre ásta milliók meggyőződését arról, hogy nincs azzal baj, ha magányosak és úgy érzik, hogy az emberek többsége szemét. Nekik ehhez joguk van. Joguk van szar életet élni, önzőnek és gyávának lenni, félni mindenkitől és mindentől. Mert egy életük van és senki ne mondja meg nekik, hogy mit csináljanak másként. Ami tényszerűen igaz is, erre a jog lehetőséget biztosít. Igaz, a jog lehetőséget biztos arra is, hogy szarral bekenje a saját lakásának falait belülről. Amíg egyedül van otthon.

Már amennyiben otthonnak lehet nevezni egy ingatlant, ahol valaki egyedül él.