„Szép Ernő – voltam." A legenda szerint a második világháború után már így mutatkozott be Szép Ernő (eredeti nevén Schön Ezékiel), a XX. század első felének kiemelkedő magyar írója, utalván arra, hogy elszálltak fölötte az évek. Holott az összetéveszthetetlen stílusú és nyelvezetű nagy magyar író mindössze 69 évesen halt meg, méghozzá éppen 70 évvel ezelőtt, 1953. október 2-án.
– A Magyar Írók Szövetsége fájdalommal tudatja, hogy Szép Ernő, a „Nyugat“- nemzedék kiváló költője október 2-án, 69 éves korában meghalt. Igaz emberszeretettől átfűtött versei, elbeszélései és regényei, halk, de mélyen zengő írói hangja része irodalmunk eleven örökségének – e rövid gyászhír adta tudtul a magyar sajtóban Szép Ernő halálát.
A kommunista rezsimben „osztályidegennek" és lenézett „polgári" írónak tartott Szép Ernőt a halála utáni napokban nem sokan méltatták, ezért kiemelésre méltó a Magyar Nemzet 1953. október 4-én közölt megemlékezése Rónai Mihály András tollából.
Mint Rónai a nekrológban írta: „A költő halála napján számot kell adni a nemzetnek róla, hogy mit veszített. Elvesztette Szép Ernő halálakor huszadik századi nagy költészetének, az Ady-nemzedéknek egyik legeredetibb képviselőjét, s elvesztette egyúttal az új magyar elbeszélő próza, színpadi költészet és művészi igényű könnyű publicisztika egyéni hangú mesterét. E hármas veszteség közül az a legsúlyosabb, mely költészetünket érte. Szép Ernő lírája – melynek elemzésére itt most hely is, idő is kevés – attól csupa művészet, hogy csupa emberség, a gyengéd, gyermekien érzékeny, s ugyanakkor a világ minden szenvedésével egyetemesen és határtalanul szolidáris lélek költészete".
Szép Ernőt a vészkorszakban munkaszolgálatra osztották be, és túlélte a holokausztot, az öccsét azonban elveszítette: testvérét magyar nyilasok lőtték a Dunába.
Habár Szép Ernő mindössze 60 éves volt 1944-ben, a háború után olyannyira összeroppant, hogy az őt ismerők szerint a felszabadulás utáni években úgy botorkált – félig megvakulva – a főváros utcáin, mint egy testben és lélekben megnyomorodott aggastyán.
Emlékezzünk e kárpátaljai zsidó családban született, nagy magyar költőre és íróra az első, nyomtatásban megjelent versével!
Mint magányos lovast...
Mint magányos lovast az este,
Elér a bánat engemet,
Gyereksírás jön fel szívemből,
Könnyűim csöpp csengői csengenek.
Apám után szeretnék futni,
Ki a városba vezetett,
S míg a boltok közt bámészkodtam,
Elengedte egyszer a kezemet.
Szép Ernő Schön Sámuel és Lőwenstein Matild varrónő fiaként, a Máramaros vármegyei Huszton látta meg a napvilágot, 1884. június 30-án. Apja 1888-tól néptanító volt Hajdúszoboszlón, az izraelita iskolában, ahol elemi osztályait Ernő is járta. Középiskolai tanulmányait is abban a városban kezdte (1894–1896), majd Debrecenbe költözésük után az ottani Kossuth utcai algimnáziumban folytatta (1896–1899), és a mezőtúri Tisza István Református Gimnáziumban fejezte be (1899–1902). Az utolsó évben magántanuló volt, érettségi vizsgát nem tett. 1902-ben megjelent Első csokor című verseskötete.
Budapestre költözése után csak írásaiból élt A Hét, a Budapesti Napló (1903–1910), majd Az Est (1910–1925) munkatársaként. 1907-től a fővárosi Cabaret Bonbonnière állandó szerzője volt. 1908-tól rendszeresen publikált a Nyugatban. A hazai kabaréirodalom úttörőjeként behatóan foglalkozott a sanzon műfajával (Kabaret-dalok, 1909). Medgyaszay Vilmát (1885–1972) a neki írt dalai tették országosan ismert színésznővé. Eleinte a festészet, a rajzolás és a művészettörténet iránt is érdeklődött, néhány képzőművészeti kritikát is írt, leginkább Szinyei Merse Pál munkáiról. Babits Mihály és a Nyugat költői 1912-ben megjelent, Énekeskönyv című verseskötete nyomán fogadták maguk közé. 1914-ben az első világháborúba önkéntesnek jelentkezett. Jó kapcsolatban volt Ady Endrével is. Bohém agglegényéletet élt, ami pénze volt, azt elutazgatta, elszórakozta. A nagyvárosi lét magányát, elidegenedését rajzolta meg írásaiban. Sikeres színdarabjainak tapsolhattak a Monarchia egykori városaiban. A Patika című darabjának 1920-as bemutatóján megnyilvánult antiszemita hecckampány után egy évre Bécsbe emigrált. 1925-től Az Újság szerkesztőjeként a polgári liberális eszmék szószólója volt.
1944 augusztusában az egyik csillagos házba internálták, ahonnan a svéd követség mentelmi útlevelével rövid időre kiszabadult. Az év október 20. és november eleje között munkaszolgálatra hívták be. 1948 után szegénységben élt; a Petőfi Társaság tagjai közé választotta.
1953 októberében, gyomorrákban hunyt el. Holttestét a Kozma utcai izraelita temetőben helyezték örök nyugalomra; sírkövén a „de gyönyörű, de boldog ünnepre voltam híva” saját maga költötte mottó áll.
0 Megjegyzések