Fricz Tamás írása
Így az év végén érdemes arról néhány szót ejtenünk, hogy hogyan is áll Magyarországon a parlamenti ellenzék, milyen állapotban van és mire lehet képes.
Először is induljunk ki abból, hogy vannak egy domináns párt uralmára épülő demokráciák, melyek jól működnek, és vannak olyan, szintén jól működő demokráciák is, ahol legalább két kormányzóképes alternatíva létezik, s ezek között dönthetnek a választók a parlamenti és önkormányzati választásokon.
A 2022-es év tapasztalataként újra megállapíthatjuk, hogy nálunk egyértelműen domináns pártrendszer működik, kormányzóképes ellenzék jelenleg nem létezik hazánkban. Az ellenzék jelen állapotában nem komolyan vehető ellenfél. Ebből következően a közvélemény-kutatási adatok hónapról hónapra arról számolnak be, hogy a kormánykoalíció népszerűsége stabil, lényegében véve hatalmas fölénnyel vezet a legerősebbnek tűnő ellenzéki párt, a DK előtt, amelyik nem éri el a húsz százalékot sem.
A magyar választópolgárok ugyanis világosan látják és értik, hogy nem szabad az ország vezetését erre a szedett-vedett ellenzékre bízni, amelyik még az orosz–ukrán háborúba is képes lett volna bennünket belevinni, és ezzel óriási károkat okozni az országnak.
Tehát az ország most abban a helyzetben van, hogy a Fidesz–KDNP uralja a politikai életet, s ez nagy szerencse minden magyar ember számára, még a baloldali beállítottságúak számára is, mert az Orbán-kormány ebben a válságokkal teli időszakban is képes arra, hogy a lehető leghatékonyabb módon képviselje a nemzet érdekeit hazai és nemzetközi porondon egyaránt.
De azért tegyük fel a kérdést így év vége felé: vajon mi az oka annak, hogy ilyen balliberális ellenzék jutott nekünk osztályrészül? Mi hiányzik ebből a kompániából ahhoz, hogy komolyan vehető politikai tényező lehessen?
Ennek legalább két oka van.
Az első az, hogy bármilyen furcsa, de ezek a balliberális politikusok egyszerűen tehetségtelenek. Lehet, hogy ezt kicsit furcsa ilyen egyenesen kimondani, de végül is kár lenne ezt bárhogyan szépíteni.
Ez a dolog hasonlít ahhoz, hogy az egyes országok válogatottjainak futballja is nagyon sokszor azon áll vagy bukik, hogy egy-egy generációból kiemelkednek-e kiváló tehetségek, vagy sem. Volt egy nagy korszaka a magyar labdarúgásnak, amikor Puskástól Törőcsikig sorra-rendre zsenik terelgették a labdát, majd a kilencvenes évektől kezdve egyszerűen nem láttunk igazi tehetségeket a válogatottban, mert nem is voltak ilyenek. (Most végre megindult valami.) De ez más országokkal is így volt, a lengyeleknek, cseheknek, svédeknek, portugáloknak stb. is voltak korszakaik és generációik, amelyek Európa-bajnokságokon és világbajnokságokon kiemelkedő eredményeket értek el, azután jöttek olyan évek-évtizedek, amelyekben semmilyen babér nem termett számukra.
Akárhogy csűrjük-csavarjuk, sok más ok mellett nagyon fontos a politikában is, bal- és jobboldalon egyaránt, hogy a politikai táborokban megjelenjenek kiemelkedő képességű személyek, akik egész egyszerűen alkalmasak arra, hogy mind a saját pártjukon belül, mind a választópolgárok előtt elhitessék a közvéleménnyel, hogy irányításukkal akár egy balliberális párt is képes vezetni az országot.
Orbán Viktor a másik oldalon éppen ilyen személy: már hosszú évek óta bizonyította és bizonyítja, hogy képes összefogni egy teljes politikai tábort, de ezenkívül az összes magyar állampolgár számára megadja annak a biztonságtudatát, hogy bármerre is forduljon a szekér, akkor is lesz rá megoldása, hogy ne ragadjunk bele a kátyúba.
Nos, erre mondják azt gyakran elemzők és persze a baloldallal szimpatizáló választók, hogy a baloldalon is van egy „óriási tehetség”, ez pedig nem más, mint Gyurcsány Ferenc.
Ez elsőre nagyon tetszetősen hangzik, csak éppenséggel a helyzet ennek éppen az ellenkezője: Gyurcsány Ferenc, az őszödi hazudozó, a szemkilövető, a politikai kalandor lehet bármilyen tehetséges, okos, ügyes, egész egyszerűen a tény az, hogy személye a legnagyobb átok a balliberális ellenzék számára. Ugyanis Gyurcsány Ferenc 2004 és 2009 között egyszer már világosan bizonyította az ország szeme láttára, hogy tevékenysége arra volt „jó”, hogy a legnagyobb erkölcsi, politikai, gazdasági és társadalmi válságba sodorja az országot. Az ország lelkébe gázolt 2006-ban és utána is.
Márpedig ezt nem felejti el az ország, hiába vannak követői is Gyurcsány Ferencnek és a DK-nak, s hiába küzdi fel magát a húsz százalék közelébe.
Vagyis a személyi feltételek a lehető legrosszabbak a balliberális ellenzék számára: elvileg van egy „egyéniségük”, aki, akárcsak Orbán Viktor, vezetni képes a saját táborát, csakhogy, amíg Orbán Viktor kormányzásával az ország fejlődésnek indult, addig Gyurcsány Ferenc alatt totális válságba sodródott. Csekélyke kis különbség a két „tehetség” között. Jobb lenne a baloldal számára, ha Gyurcsány Ferenc szőrén-szálán eltűnne a politikai életből, mert akkor kaphatnának egy lehetőséget arra, hogy újragondolják a létezésük, tevékenységük, politikai jelenlétük értelmét, jelentőségét.
Persze nem dolgom, hogy én oldjam meg a balliberális oldal gondjait, pusztán arra utalok, hogy Gyurcsány Ferenc nem más, mint a baloldal 22-es csapdája.
A másik fő ok, ami miatt a baloldal képtelen labdába rúgni, az nem más, mint abbéli alapállásuk, hogy a nemzetközi, globalista balliberális körök mindent jobban tudnak náluk, ezért nem tehetnek mást, mint hogy hozzájuk csatlakoznak, követik az utasításaikat, ami ráadásul azért sem esik nehezükre, mert ezek a körök kellő pénzügyi tőkével látják el a magyarországi elvtársaikat.
A Korányi Dávid és Bajnai Gordon nevével fémjelzett Action for Democracy a tavaszi választási kampányban még arról szólt, hogy a baloldali pártokat támogatni kell abban, hogy megnyerjék a választásokat.
Az év vége felé feltárt tények viszont már azt mutatják, hogy a globalista körök, valamint az amerikai kormány szemérmetlen módon a baloldali média erősítésébe, valamint új médiumok, központok magyarországi létesítésébe fogott. Ennek ékes példája az Internews nevű legújabb kezdeményezés, amelyben egészen elképesztő módon az amerikai demokrata kormány, a Soros alapítványa és a Rockefeller Alapítvány, de még a Google és a Facebook is részt vállal.
Nyilvánvaló, hogy a balliberális pártokban, a baloldalt vezető politikusokban csalódtak, s úgy látták, hogy inkább a médiumok világában kell baloldali erőfölényt létrehozni. Elgondolásuk nem alaptalan, mert tény, hogy a médiumok, a sajtó, az internet, a szerkesztőségek, az újságírók – tisztelet a kivételnek – már régen kiléptek a sajtó klasszikus feladatköréből, s már jó pár évtizede nem mások, mint politikai aktorok – hozzátéve azt, hogy ez a megállapításom döntően és meghatározóan a balliberális újságíró társadalomra jellemző.
DK, MSZP, LMP, Párbeszéd, Jobbik, Momentum – beszélhetünk bármelyik politikai pártról, az a közös tulajdonságuk, hogy képtelenek nemzeti és szuverenista politikát folytatni. Ez nem lenne „kötelező”, nem kellene feltétlenül a Kun Béla, Szamuely Tibor, Károlyi Mihály és társaik példáit követniük, akik már száz évvel ez előtt is az ország külföld előtti befeketítését tartották a legfontosabb küldetésüknek.
Már csak azért sem, mert az európai politikatörténetet megvizsgálva láthatjuk, hogy voltak olyan baloldali vagy liberális politikusok, politikai pártok és kormányok, amelyek képesek voltak arra, hogy hazájuk érdekeit tartsák a legfontosabb origópontnak vagy jelzőtoronynak a hazai és nemzetközi politika színpadán. Ha példákat keresünk, akkor nyugodtan említhetjük akár Helmut Schmidt német kancellárt, vagy például Felipe González spanyol szocialista miniszterelnököt, de hazai példáink is akadnak, többek között Kéthly Anna vagy, ha mai példát akarnánk mondani, Szili Katalin neve is eszünkbe juthat – talán nem is véletlen, hogy a volt szocialista házelnök átállt a kormánypártok oldalára.
Tehát nem lehetetlen és elképzelhetetlen, hogy egy baloldali vagy liberális politikus nemzeti politikát folytasson. Ám ez nekünk, itt és most Magyarországon nem adatik meg, és ez súlyos károkat is okoz az országnak, mert a Dobrevek, Jávor Benedekek, Ficsor Ádámok, Cseh Katalinok stb. tevékenysége itthon és főleg külföldön, az unióban „clear and present danger”, vagyis egyértelmű és jelen lévő veszélyt jelent.
De vajon mi lehet ennek az alapvető, legmélyebb oka?
Megítélésem szerint az, hogy a rendszerváltás során nem éltünk a lehetőséggel, és nem tisztítottuk meg az országot a posztkommunista erőktől.
A velünk élő posztkommunizmus először Horn Gyulával, majd Medgyessy Péterrel, azután Gyurcsány Ferenccel és a többiekkel életben tartotta a külföldi hatalmaknak való automatikus alárendelődést, a labanc szellemiséget Magyarországon. Ráadásul mindehhez hozzájárult az a tény is, hogy történelmi okoknál fogva nálunk a liberális oldal sem nemzeti, hanem kozmopolita beállítottságú volt kezdettől fogva, Kis Jánostól egészen Magyar Bálintig és vissza. Utóbbiak követői a Momentum politikusai, tehát aligha mondhatunk mást, mint hogy ez a nemzetietlen baloldal a szocialistáktól a zöldekig a rendszerváltás óta eltelt 32 év óta semmit sem változott.
Ha kívánhatunk valamit nemzetünknek, szeretett országunknak 2023-ra, az aligha lehet más, mint hogy láthassunk végre olyan balliberális politikusokat, akikkel képessé válhatunk a nemzeti és szuverenista politika alapirányairól értelmes és hasznos vitákat folytatni.
De beismerem, ez egyelőre nem más, mint „wishfull thinking”, azaz vágyvezérelt gondolkodás.
Ha így van, akkor tesszük tovább a dolgunkat nélkülük. Eddig is ezt tettük.
A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója, írása megjelent a Magyar Nemzetben
0 Megjegyzések