Fricz Tamás írása
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke nemrég újságírók
előtt arról beszélt, hogy az unió külpolitikai döntései során is meg
kell szüntetni a konszenzusos döntéshozatal intézményét. Azt hiszem,
ezzel határkőhöz érkeztünk az unió történetében.
Nyilvánvaló
ugyanis, hogy a vétójog megszüntetése és a kétharmados döntések
bevezetése az Európai Tanácsban, az állam- és kormányfők testületében
nem jelentene mást, mint az unió föderális szövetségi állammá való
átalakulását. Ha a globalista-liberális fősodor, a brüsszeli elit eléri
ezt a célját, akkor az Európai Unió már nem többé-kevésbé szuverén
tagállamok szövetsége lesz, hanem valóban egy központilag irányított
birodalommá válik.
A tagállamok szuverenitásának kezdettől fogva
két nagyon fontos garanciája volt és van: az egyik, hogy a végső
döntések ne az Európai Bizottságban, de főleg ne az Európai Parlamentben
dőljenek el, hanem az Európai Tanácsban, ahol mégiscsak a tagállamok
polgárai által demokratikus megválasztott vezetők ülnek, s az országukat
képviselik.
A másik pedig éppen a döntéshozatal konszenzusos
módja, ami végső soron megvédi az egyes tagállamokat attól, hogy a
központi hatalmak rájuk kényszerítsenek az országuk érdekeivel szemben
álló döntéseket akár a külpolitikában, akár az adózásban, akár a
határvédelem, akár a bővítés ügyeiben, amelyek eddig szigorúan tagállami
hatáskörbe tartoztak.
Amikor szembenézünk a jelenlegi kihívással
– amelynek a jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni –, akkor
érdemes arra is kitérnünk, hogy a globális irányvonal már évtizedek óta
folyamatosan arra törekszik az unión belül – lényegében az alapító
atyának számító Jean Monnet óta –, hogy a tagállamok fölött egy központi
döntéshozó testületet szabja meg az irányvonalat, amelyet mindenkinek
be kell tartania.
Először is, a bizottság az uniónak olyan
intézménye, amely önmagában testesíti meg a nemzetekfelettiséget, a
szupranacionalizmust és a föderalizmust. Döntései mint az unió közös
döntései jelennek meg, amelyben a tagállamok már „felszívódnak”.
Ha
tehát a bizottság egyre több döntéshozatali jogot és gyakorlatot
vindikál magának, egyre több területen válik döntővé a szava, annál
erősebben válik az unió nemzetekfelettivé, föderálissá. Mindezt jól
tudták a föderalista alapító atyák is, különösen Jean Monnet.
Ezzel
szemben a kezdetben Miniszterek Tanácsa (a mai Európai Unió Tanácsának –
vagy röviden: a tanácsnak – jogelődje) a nemzetállamok szuverenitásának
megtestesítője volt, s a hatvanas évektől kezdve igyekezett erősen
ellenállni a bizottságtól érkező föderalista törekvéseknek, hol több,
hol kevesebb sikerrel. A nép által választott kormányok minisztereiből
álló testület szimbolikusan a mai napig a nemzeti szuverenitás
kifejeződése, a szakpolitikai döntéshozatal letéteményese.
Emellett
elvileg az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanács a tagállamok
szuverenitására épülő EU központi politikai döntéshozó szervezete – mely
meghatározza annak általános politikai irányvonalait –, ám a válság
éppen abban nyilvánul meg, hogy a bizottság egyre szélesebb körben hoz
döntéseket, az Európai Unió Bíróságával karöltve egyre több területen
mondja ki az uniós jog tagállami joggal szemben alkalmazható primátusát,
mintegy előkészítve a talajt a szuperállam jövőbeni létrehozásához.
Másfelől
a tagállamok egyenjogúságát és az unió demokratizmusát az fémjelzi,
hogy az Európai Tanácsban – és többségében a miniszteri testület
szintjén is – a döntések konszenzusos alapon dőlnek el, vagyis egyetlen
tagállamra sem lehet rákényszeríteni rá nézve hátrányos vagy
hátrányosnak vélt határozatokat, jogszabályokat.
A tagállamoknak
tehát effektíve vétójoguk van, s ez fejezi ki azt, hogy a tagállamok
szuverének, az unió nem föderalista, hanem a nemzetek önállóságára épülő
államszövetség.
Látnunk kell, hogy a konszenzusos döntési elvet a
globalisták már a hatvanas években is megtámadták: ezt az időszakot
Charles de Gaulle francia elnök tevékenysége határozta meg, aki
kifejezetten arra törekedett, hogy megőrizze a kormányközi (tehát
szuverenista) döntéshozatal elvét, s nem engedte, hogy a nemzetek
önállósága csorbuljon.
De Gaulle azonban ellenfélre akadt Walter
Hallstein, a bizottság elnöke személyében, aki szintén elkötelezett
föderalista volt, követte Monnet, Spinelli és Spaak hagyományait.
Hallstein nem fogadta el, hogy a bizottság a Miniszterek Tanácsának
alárendelt intézmény, s ki akarta terjeszteni a hatalmát, ezt azonban a
francia államfő minden eszközzel meg akarta akadályozni.
A
konfliktus 1965-ben érte el a csúcspontját, amikor Hallstein a közösségi
költségvetési tervezetében a bizottságot és a közgyűlést helyezte volna
előtérbe. De Gaulle átlátta, hogy a francia (és tagállami) szuverenitás
elleni törekvésről van szó, ezért 1965 nyarától a francia miniszterek
nem vettek részt a Miniszterek Tanácsának ülésein (üres székek
politikája).
A vitákban az egyik fő kérdés volt a minősített
többségi döntés, amelynek kibővítését annak idején a római szerződés
tervbe vette, és Hallstein ezt érvényre kívánta juttatni. De Gaulle nem
engedett ebben sem, tudván, hogy a többségi döntések kibővítése a
tagállamok szuverenitását veszélyezteti, és a föderalizmus irányába
viszi el a közösséget.
A föderalista elitek tehát az európai
együttműködés kezdetétől fogva támadták a konszenzus elvét, azonban az
1966-os, úgynevezett „luxemburgi kompromisszum” fenntartotta a
tagállamok számára a vétójog lehetőségét, s ez, mint Damoklész kardja,
mindig visszafogta a föderalistákat.
Ám a helyzet újra
megváltozott a maastrichti szerződés (1992) óta: itt már
megfogalmazódott a többségi elv kiterjesztésére irányuló szándék, és ez a
további szerződésekben (Amszterdam, 1999, Nizza, 2001, Lisszabon, 2009)
egyre erőteljesebben hangot kapott, részben a döntési gyakorlat részévé
vált.
Ma már, különösen 2015 után a migrációval összefüggő,
bevándorlóbarát lépések kapcsán egyre többször alkalmazzák a többségi
döntés gyakorlatát, ráadásul úgy, hogy a bizottság sorozatosan
hivatkozik például a közelebbről definiálatlan „európai értékeknek” az
alapszerződés 2-es cikkelyében foglalt katalógusára, hogy arra alapozva
olyan hatáskörökbe tartozó ügyekbe is beleszóljon, melyeket a
tagállamok nem ruháztak át az unióra.
Ezt a tendenciát erősítő
kezdeményezés, hogy az uniós külpolitikával kapcsolatos döntéseknél is a
többségi elvet kellene alkalmazni, s általában is, egyre több döntési
jogkört lenne szükséges megvonni a tanácstól a brüsszeli bürokrácia
javára, ami egyértelműen a szuperföderalizmus felé való menetelés
szándékát mutatja.
Ma pedig ott tartunk, hogy itt van a „Walter
Hallstein-utód” Ursula von der Leyen, aki most ugyanazt akarja elérni,
mint elődje a bizottság élén, aki egyébként a nemzeteket a múlt
rekvizitumai közé akarta száműzni. Von der Leyen persze korántsem olyan
erős politikai személyiség, mint honfitársa volt, sokkal inkább
végrehajtja és kimondja azt, amit a globalista hálózat elvár tőle.
Márpedig
ezt várják tőle olyan „kiváló”, Orbán-gyűlölő személyiségek, mint Guy
Verhofstadt és Daniel Freund európai parlamenti képviselők, akik azt
próbálják elhitetni a közvéleménnyel, hogy a nemrég befejeződött, az EU
jövőjéről szóló konferenciasorozat egyik legfőbb tanulsága éppen azt
volt, hogy meg kell szüntetni a vétójogot az unióban – ami, hogy finoman
fogalmazzunk, irdatlan nagy tévedés.
Ám ami a legfontosabb: míg
1966-ban De Gaulle állt a föderalisták útjában, 2022-ben viszont, az
orosz–ukrán háború idején Orbán Viktor kormánya és Magyarország
társadalmának elsöprő többsége.
Ez a liberális kör – amelyhez
sajnos a néppártiak is hozzátartoznak – borzasztóan felháborodott azon,
hogy nem akarunk csatlakozni az unió kollektív öngyilkosságához az
ostoba és szánalmas szankciókkal, az olaj- és gázembargóval. Valamint
nem tetszik nekik, hogy nem járulunk hozzá a kötelező 15 százalékos
minimumadóhoz, ami kifejezetten a magyar gazdasági érdekekkel, a magyar
munkavállalók és cégek érdekeivel menne szembe. Nem tetszik nekik, hogy
nem lőjük lábon magunkat. Milyen érdekes…
Egyszóval egyre inkább
bot vagyunk az uniós küllők között, s egyre többen szeretnék ezt a botot
kihúzni a küllők közül. Ennek lenne eszköze a vétójog, a konszenzusos
döntéshozatal eltörlése, először a külpolitika területén, de ne legyenek
illúzióink, ezt követnék más területek – például családpolitika,
adózás, gyermekvédelem, LMBTQ-jogok, határvédelem stb. Ezt kell
megakadályoznunk mindenáron.
A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója - írása a Magyar Nemzetben jelent meg
Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!
0 Megjegyzések