Mi zajlott a román-magyar határigazító bizottságban, és miért szimpatizáltak egyes britek a magyar üggyel? Történelmi visszatekintésünk a Trianon körüli időkre.

A Gondolat nevű jobboldali újság 1921-ben arra tett javaslatot, hogy a budapesti utcák kapjanak új neveket, amik az elvesztett területekre emlékeztetik az arra járókat: a Szabadság téri „négyes szobor nem elég, ez kevés”, mert „a magyar irredentát úgy kell hirdetni állandóan és szakadatlanul [a] fővárosban, hogy az lépten-nyomon mindenkinek beleütközzék a lelkületébe, belefúrja magát az utcán járókelők leghétköznapibb gondolatai közé”.

A javasolt utcanevek jelentős része Erdélyre utalt, s ekkor még zajlott a román-magyar határigazító bizottság működése, mely 1921-ben volt hivatott rendezni a két ország új határainak részletkérdéseit, lényegében faluról-falura állapítva meg, hogy mi hova tartozzék. 

A bizottság brit oldalról született iratai – amik a brit Nemzeti Levéltárban olvashatók – szerint a magyar fél kimondottan jó pozícióból kezdte meg a tárgyalást, ám a flexibilitás teljes hiánya miatt képes volt eredménytelenül kijönni abból. Noha

a bizottság nyugati résztvevőinek többsége megegyezett abban, hogy a magyar követelések „teljesen jogosak”,

Alexander Cadogan brit külügyi alkalmazott megállapította, hogy „a magyarok nagyon rosszul választották meg ügyüket. Mikor a Szövetségesek Romániának adták az Arad-Nagyvárad-Szatmár vasútvonalat, pontosan tudtak, hogy eltérnek az etnikai vonalaktól, és bevallottan gazdasági döntést hoztak”. Azonban a magyar fél csak az etnikai többségre hivatkozott, és így „semmilyen új tényezőt nem hoztak a tárgyalásba (...) a magyar ügy így abszurd”. A románok szintúgy rámutathattak, hogy a magyar követelésben szerepelt egy sor, mely szerint még a követeléseik teljes kielégítése – azaz a Szatmárnémeti-Zilah-Nagyvárad-Lippa és Arad-Temesvár vonalak visszaadása – sem lesz elég, s hogy ez lényegében háborús fenyegetést jelent. 

A magyar követ – Dormándy Géza ezredes – erre azzal felelt, hogy mivel Magyarországnak nincsenek szövetségesei és elég nagy hadserege, ezért „amúgy sem” tudna háborút kezdeményezni – ezt az érvet pedig ismét nem fogadta jól az antant. Különösen ironikus, hogy a román oldal látszólag hajlandó lett volna lemondani egyes kisebb településekről, melyek a vasútvonaltól nyugatra feküdtek, és az ilyetén való ítélésre való hajlandóságukat a britek is tisztázták, ám ezt a magyar oldal visszautasította, mondván, hogy a kisebb határigazítások elfogadása a diktátumba való beleegyezést jelentené. A britek ezen a ponton ismét tisztázták, hogy hajlandóak lettek volna kisebb igazításokra; Dormándy ezért további utasítások végett Budapestre utazott, ahol azonban a királypuccsok miatt senki sem fogadta őt. Így kifutott az új javaslat meghozatalára adott időből, azonban a britek – demonstrálva nyitottságukat – kitolták az adott határidőt. Elgondolkodtató, hogy a románok mit akartak a fenti megjegyzéssel, s

talán nem is véletlen, hogy a magyar politika nem hitt az üres ígéreteknek,

hanem mint Sopronban az év végén, kiharcolta a maga igazát.

Ám a fenti dokumentumokból az is kiderül, hogy néha a brit oldal meglehetősen nyitottan állt hozzá a panaszos magyar ügyhöz. A debreceni antantbizottság tagja, David Brunton százados Aradon és Nagyváradon járva megállapította, hogy „még sosem láttam ennél magyarabb lakosságú városokat, illetve falvakat közöttük. Érezhető, hogy a hangulat itt nem őszinte, és fájdalmasan egyértelmű az igyekezet a lakosság erőszakos románná tételére a lépten-nyomon való terrorizálással”. Brunton a lakosok szemében „szánni való szomorúságot” látott, és arra jutott, hogy Erdély lesz az új Elzász-Lotaringia:

„Ebből a helyből soha nem lesz Románia”.

Szintúgy erősen Trianon-ellenes volt Nagy-Britannia budapesti nagykövete, Thomas Hohler is, aki jelentéseiben rendre kitért a békeszerződés igazságtalan mivoltának taglalására. 

Hohler 1921 tavaszán például arról írt, hogy „nem az én feladatom a békeszerződés feltételeinek kritizálása, de a magyaroknak emberfelettinek kellene lenniük, ha nem tiltakoznának korábbi földrajzi egységük felosztása ellen. Őszintén mondom, megvannak a maguk hibái – köztük a mértéktelen büszkeség és a sok beszédre, ám kevés tettre való hajlam –, de vannak értékeik is, és még a legapróbb jótettre is hajlanak. Úgy hiszem, hogy a legkisebb jóakaratú engedmény is messzemenő eredményeket érne el. Például ha vennénk a Dráva és a Duna délkeleti háromszögét [és visszaadnánk nekik]”. 

Egy másik levelében arra hívta fel a figyelmet, hogy „hiába prédikálom a türelmet itt (...) mikor ilyen hatalmas az elégedetlenség Magyarország területeinek elcsatolásával kapcsolatban. Ha csak nem teszünk valamit, robbanás fog bekövetkezni – ez elkerülhetetlen”. Hasonlóan szólt egy angliai újság cikke, mely szerint „az angol, aki ma Magyarországon jár, könnyen elszégyellheti magát szívélyes fogadtatásán, mikor tanújává válik a megcsonkított ország szenvedéseinek, és a szerepnek, melyet az ő kormánya játszott ebben. Ritka és megalázó élmény a legyőzött ellenfél részéről érkező nagylelkűség megtapasztalása, és az ember zavara csak dagad, mikor mindenkitől a brit támogatásban és a brit igazságban való szinte szánalmas hit megnyilvánulásait hallja (...) Valóban, nem sok okunk lehet a büszkeségre munkánk okán itt – az érdektelenség az egyetlen kifogásunk.”

A cikknek minden ponton igaza volt.

A britek valóban nem lehettek büszkék Trianonra,

a magyarok valóban szánalmasan reménykedtek a nyugati támogatásban, és még a szimpatikus külföldiek is érdektelennek bizonyultak.

Az első pont talán nem igényel tárgyalást, a másodikat pedig remekül demonstrálja, hogy Harry Hill Bandholtz amerikai diplomata, aki egy megjegyzést tett Erdély elvételére – mint írta, odaadni Erdélyt a románoknak olyan, mint odaadni Texast és Kaliforniát a mexikóiaknak –, rövidesen szobrot kapott Budapesten az amerikai nagykövetség legnagyobb zavarára,  ahogyan szobrot kapott Henri Pozzi francia publicista is, aki több cikkében bírálta a trianoni békeszerződést (részben a magyar állam pénzén).  

A magyar külügy egy ötvenoldalas könyvet is kiadott angol nyelven, melyben brit „államférfiak” Trianon-ellenes idézeteit gyűjtötte csokorba, felfújva számos súlytalan és sikeretlen brit politikus szerepét; a brit külügyben az anyag közkézen járt, és a tisztviselők azok csodálkoztak, hogy hogyan tudnak a magyarok parlamenten kívüli brit politikus-jelölteket komolyan venni.  S noha George Clarke báró ismert szereplő volt a brit politikában, a fenti cikkben említett „érdektelenség” még az ő magyarbarátságát is jellemezte: a báró 1921-ben kifejezte, hogy támogatja a magyar békefeltételek enyhítését, majd sorait azzal zárta, hogy „véleményem szerint Magyarország egy igen fontos tényező a Közel-Keleten”. (A kifejezést ekkor a Balkánra is használták, ám így is téves).

A magyar kormány jelentős energiát fordított a külföldi véleményformálók meggyőzésére Trianon igazságtalanságáról,

ám akiket sikerült is megnyerni, azok sem akarták – Balfour brit külügyminiszter szavaival – „Magyarország külön bajnokaként” mutatni magukat. Ennél többet azonban hosszú ideig nem sikerült elérnie a magyar propagandának. Amikor Rothermere lord, a brit politika különc sajtómágnása kiállt a revízió mellett, az ügy inkább zavarba ejtő volt, mint sikerteljes: a kalandor-politikus ugyanúgy kiállt Mussolini és Hitler mellett is, majd amikor angliai lakását már ellepték a pipák, kulacsok, fokosok és csikósbabák – egy magyar látogató szerint „primitív, barbár, orientális giccsek” –, a lord is kihátrált a magyar ügy mögül. Igaz, ebben annak is szerepe lehetett, hogy idehaza mozgalom indult Rothermere magyar királlyá koronázására. 

A történet szemlélteti a legkisebb támogató szóra túllelkesedő magyar közéletet. A hivatalos irredenta kiadványok mellett megannyi sötét egzisztencia adta ki revíziós „termékeit”; ezeket az embereket Herczeg Ferenc, a nagy író, egyben a Revíziós Liga elnöke „a revízió parazitáinak nevezte”, „akik száz módszert eszelnek ki, hogy üzleti hasznot húzzanak a nemzeti ügyből”. Voltak, akik nem ajándékot küldtek Rothermere-nek, hanem pénzt kértek tőle nevetséges célokra (például hogy „magyar amazonoknak” vadászlovakat vegyenek), míg mások illegális kártyabarlangot üzemeltettek revíziós klub neve alatt.  Honvédelmi források voltaképpen már 1920 októberében figyelmeztették Horthy Miklóst, hogy „többszöri indiszkréciók” voltak a határon túli szervezeteknek szánt támogatásokkal, ugyanis

„a gyűjtésekkel számtalan visszaélés történt”.

 Hasonló jelenségekre figyelmeztetett jóval később Nagy Emil politikus, aki arról beszélt, hogy „midőn Angliában jártam és próbálgattam propagandát csinálni a revízió számára, mindig kijöttek hozzám azok, akik Londonban éltek. Bámultam azon a sok cifra úron, akiket kiküldtek államköltségen, hozzá olyanokat, akik nem is értettek angolul. Nem tudtam elképzelni, honnan fedezték ezeket a költségeket”.

Károlyi Mihály emlékirataiban ugyanerről a gyakorlatról írt, s bár szavait talán a száműzetés keserűsége mérgesebbé tette, azoknak így is lehetett valóságalapja: mint írta, a londoni magyar követ „fogadásainak pompája felülmúlta az összes útódállamokét, amelyek sokkal szerényebben reprezentáltak. Egy alkalommal a követség épületéhez vezető lépcső minden egyes fokára pompásan felöltöztetett, tollas csákót és prémgalléros dolmányt viselő őröket állítottak. Egy magyar vendég megörült, hogy honfitársait láthatja, és magyarul szólította meg az egyik »huszárt«, de az meglepetésére a legtisztább londoni cockney-tájszólásban válaszolt: »Elég nagy marhaság, hogy itt kell állnunk ebben a majomruhában, anélkül, hogy egy szót is értenénk a maguk rohadt nyelvéből«” – így a kommunizmussal kokettáló gróf. 

S ha a revízió mellett ágáló Gondolat nevű újság komolyan is gondolata, mikor arról írt,  hogy a revíziós szobrok azért jók, mert a külföldi szemlélőben felkeltik a szimpátiát a magyar ügy mellett, akkor tévedett. Hogy egy külföldi látogató véleményét idézzük a Szabadság téri irredenta szobornégyesről, az amerikai – és hazánkkal alapvetően szimpatizáló – Alexander Powell így írt: amíg állnak a szobrok, „nem lesz őszinte béke Kelet-Európában”, „Magyarország nyugtalansággal fog izzani, és a félelem árnyéka fog lebegni azon országok felett, melyek profitáltak a magyarok felszabdalásából”.  Valami hasonlóra jutott a brit követség is, mely egy 1921-es jelentésében arról beszélt, hogy „Magyarország minden szomszédját gyűlöli, egytől egyig”. A követség egy másik, egy évvel későbbi írásában pedig csak annyit említett meg, hogy az agresszív irredenta propaganda „végül bizonyára nyomot fog hagyni a nemzet lelkületén”.

Végül persze nem a magyar „lelkület” borította újra lángba Európát,

hanem a nagyhatalmi gőg – és köztük persze a brit naivitás és érdektelenség is.

De ez már egy másik történet része.

Forrás: mandiner.hu