A "szakértő" megszólalt, Török Gábor az Indexnek mondta el a véleményét a moslék "vitájáról":

„Politikusi beszédeket vagy vitákat kommentálni az egyik legnehezebb elemzői feladat. Persze, csak akkor, ha nem azt akarod mondani, amit a politikai megbízód vagy a saját vágyad diktál, hanem valóban az érdekel, hogy mindez miként hathatott a választókra, segített vagy ártott inkább. Engem általában ez foglalkoztat, ezért is vagyok ilyenkor a szokásosnál is jobban gondban.

A »ki nyerte a vitát?« kérdésre a legjobb válaszokat nyilván nem az elemzők, hanem a vitákat követő korrekt felmérések adhatnak. Valójában azonban a dolog ennél is egyszerűbb: az nyert, aki végül majd nyer. Nem sok értelme van azt mondani, hogy a vitában amúgy baromi jó voltam, de aztán a meccs elment: a vita egy fontos epizód a nagy küzdelemben, és az szerepel jól, aki nem az aktuális vitát akarja megnyerni, hanem a vitában való szereplést egy lehetőségként fogja fel arra, hogy az eddigi és a jövőbeli erőfeszítéseit segítse. Ha innen nézzük, szerencsére már van némi segítségünk az elemzéshez is.

A vasárnap esti előválasztási vita egy különleges műfaj volt. Aki látott már ilyet az előválasztások őshazájából, az Egyesült Államokból, vagy mondjuk néhány hasonló európai kísérletet, az tudja, hogy a kampány ezen szakaszában a belpolitikai frontvonal azonos oldalán álló jelöltek is képesek lehetnek élesen ütközni. Amerikában nem ritkák a vérre menő előválasztási viták, brutális sértegetésekkel és a gyenge pontok közvetlen támadásával – ott ugyanis a közélet megszokta, beárazta ezt, így nem gyengíti a résztvevőket, ha pár hónap múlva már kéz a kézben küzdenek majd az ellentáborral. Nálunk láthatóan egyelőre teljesen más a helyzet: a résztvevők – saját szempontjukból helyesen – úgy ítélték meg, hogy csak egy korlátozott hadviselést bír el a magyar közélet, a támogatóik nem díjaznák a konfrontációt. a kormányoldal pedig minden élesebb vitát – a saját szempontjából szintén helyesen – azonnal az együttműködés széteséseként prezentálna.

Így aztán a közel kétórás vitában érdemi, közvetlen ellentét alig-alig alakult ki, az egész inkább hasonlított egy szépségversenyre, mint politikai vitára.

A főszereplők többször is felvonultak, mindenki igyekezett az előnyösebb oldalát megmutatni, amint a kamera rájuk szegeződött, szinte mindig ugyanazt hangsúlyozta, ugyanazt erősítette. Látszólag tehát nem is egymással mérkőztek, hanem a saját pozícionálásukkal, imázsukkal foglalkoztak.

Jakab Péter az őszinte és kemény srác, a nép egyszerű fia, a kisemberek védelmezője szerepét vitte most is, ahogy minden kampányeseményén már egy jó ideje. Márki-Zay Péter a kakukktojás szerepét választotta, ahol lehetett, igyekezett más lenni, másképp beszélni, mint a többiek. Karácsony Gergely neve mellé már akkor leírtam a papíromra, hogy »közös nevező«, amikor még nem is hallottam az utolsó egy perces monológját, amelyben körülbelül ötször ki is mondta ezt. Fekete-Győr András az új fiú szerepét adta elő, így nem volt az sem meglepő, hogy leginkább ő vállalkozott nyílt támadásokra. Dobrev Klára pedig a hozzáértő, a tapasztalt politikus képét színezte minden megszólalásában.”