1947. február 10-én írták alá Magyarország és győztes hatalmak képviselői a párizsi békeszerződést.
Sok történész szerint a két világháború közötti időszakban szinte folyamatosan zajlott a háború, tehát eleve megtévesztő békéről beszélni. Nagy különbség azonban, hogy 1947-ben jóformán minden, vesztesnek nyilvánított állammal egyszerre íratták alá a szerződést, nem pedig külön-külön, mint 1920-ban a Párizs környéki megállapodásoknál.
Ami minket illet:
három felvidéki faluval többet csatoltak el, mint az első világháború után, aminek különös jelentősége lett később, mivel Dunacsúny miatt tudta a szlovák állam elterelni a Dunát a rendszerváltás után.
Érdekes módon a magyar haderőre viszont kevésbé szigorú korlátozásokat alkalmaztak akkor: a Trianonban megszabott 35 ezer helyett hetvenezres lehetett az összlétszám. Igen negatív, katasztrofális fejlemény volt ellenben az 1947-es esztendő az azelőtti diktátumhoz képest, hogy a kisebbségi jogokról egyetlen szóval sem emlékeztek meg. Ezt a trianoni dokumentum igyekezett papíron biztosítani, bár tény, hogy valamelyest a csehek tartották be , a románok, jugoszlávok pedig nem. A párizsi szerződés a szomszédos államok belügyévé tette, hogy a nemzeti kisebbségeknek adnak-e egyáltalán külön jogokat, és ez az ottani magyarságra nézve tragikus következményekkel járt. További eltérés: 1920-ban benne volt a szerződésben a népszövetségi alapokmány, az 1947-esben pusztán utalás történik az ENSZ-re. A trianoni irat következésképpen sokkal terjedelmesebb, mint a jóval szikárabb párizsi…
Az, hogy a trianoni határok visszaálltak, a Szovjetunió számlájára írandó. Az Egyesült Államok és a britek eredetileg méltányosabb határokat javasoltak, ám csakhamar elfogadták, hogy Jugoszlávia és Csehszlovákia esetében a trianoni magyar határok legyenek érvényben ismét. Aztán Erdély esetében is meghajoltak a szovjetek akarata előtt. Ebben a moszkvai hajlíthatatlanságban lehetett Rákosiéknak szerepük. Nagy Ferenc akkori kisgazda miniszterelnökkel az élén egy delegáció – amelynek Rákosi is tagja volt – 1946 tavaszán és kora nyarán végiglátogatta a győztes hatalmak fővárosait, és Sztalin még biztatta is őket, hogy nyugodtan vessék fel a határkérdést Románia vonatkozásában. Aztán Washingtonban kiderült: már nincs miről tárgyalni, mert a szovjetek időközben megállapodtak a románokkal. Ennek a moszkvai álláspontnak megvolt az előzménye: Molotov, a külügyminiszter már 1943-ban azt hangoztatta, hogy a magyar népnek – tehát nem is a kormánynak! – felelnie kell azokért az állítólagos rémtettekért, amelyeket szerintük a magyar katonák a Szovjetunióban elkövettek. 1943 decemberében a Moszkvába látogató Eduard Benes cseh politikusvezér joggal vonta le azt a következtetést, hogy a szovjet kommunisták nem ellenzik a magyarok kollektív büntetését. Már Trianont megelőzően is volt egy olyan rágalmazó propaganda, hogy mi voltunk a nagy háború igazi kirobbantói. Vagyis már ekkor felütötte a fejét a bűnös nemzet prekoncepciója. Aztán ez kibővült a nácik utolsó csatlósa stigmatizációval.
Szomorú, hogy mai napig vannak olyan politikai szereplők hazánkban, akik azt vallják, hogy Trianon és a párizsi békeszerződés is igazságos volt.
Forrás: Magyar Fórum
0 Megjegyzések