1953-ban ezen a napon a magyar labdarúgó-válogatott 6:3-ra győzött a londoni Wembley stadionban és így elvette az angolok 90 éves veretlenségét. 1993 óta ezt a napot a magyar labdarúgás napjaként ünnepli a közvélemény.
A II. világháború sajnálatos módon egy időre kettétörte az 1938-ban világbajnoki ezüstérmet szerző magyar labdarúgó-válogatott felfelé ívelő pályáját. Mire a nagy világégés véget ért a Sárosi György és Zsengellér Gyula nevével fémjelzett generáció tagjai kiöregedtek, visszavonultak, vagy elhagyták az országot. Ezek miatt a tények miatt azonban egy generációváltásra volt szükség.
Szerencsére a magyar futball ekkoriban valósággal ontotta magából a tehetségeket és így nem okozott gondot a generációváltás. 1945 és 1949 között számtalan korszakos egyéniség debütált a nemzeti csapatban és formálódni kezdett a jövő nagy magyar együttese. Magyarország már ekkor is a világ egyik legjobb válogatottjának minősült több mint egy tucat világklasszissal, de Puskás, Czibor és a többiek azonban 1950-ben a magyarok eltiltása miatt nem mutathatták be valós tudásukat a világbajnokságon.
A magyar válogatott 1950. június 4-én 5-2-re győzött Lengyelországban és ezzel kezdetét vette a világfutball történetében egy példátlan, több mint négy éven keresztül tartó veretlenségi sorozat. (Az úgynevezett Moszkva-válogatott 2-1-re győzött Sebes Gusztáv válogatottja ellen 1952-ben, de ezt nem ismerik el hivatalos találkozóként.)
A sikersorozat első csúcsa az 1952-es olimpiai bajnoki cím volt, Helsinkiben Olaszországot, Svédországot, majd a fináléban Jugoszláviát is könnyedén verte az ekkor már Aranycsapat néven emlegetett együttes.
A második nagy állomásra sem kellett sokat várni ugyanis 1953-ban a magyar csapat 3-0-ra győzött Rómában Olaszország ellen és ezzel megnyerte az Európa-kupát.
A csapatot természetesen a kommunista rendszer is propagandaeszközként próbálta felhasználni, így bár Rákosi Mátyás először nemtetszését fejezte ki az ötlettel szemben, de az MLSZ elfogadta az angol szövetség megkeresését, hogy Magyarország és Anglia mérkőzzön meg egymással barátságos mérkőzésen.
Az előjelek azonban nem voltak kedvezőek az olimpiai aranyérmes válogatott számára. Bár az angol válogatott akkor már régen nem volt a legszűkebb futballelit tagja (1950-ben szégyenszemre kiesett a vb-csoportkörben) hazai földön mégis 90 éve őrizte veretlenségét. Ráadásul az eredmények vagyis az Ausztria ellen kiszenvedett győzelem és a Svédország elleni döntetlen sem ígért túl sok jót válogatottunk számára.
A mérkőzésre amely itthon már a kezdőrúgás előtt kiérdemelte az "Évszázad mérkőzése" titulust végül 1953. november 25-én került sor a londoni Webbleyben. A mérkőzést Angliában a BBC, hazánkban a Magyar Rádió közvetítette, de világszerte beszámoltak az összecsapásról.
A találkozó aztán úgy vonul be a történelembe, mint a nap amikor az angolok klasszikus futballtaktikáját elavulttá tették. A magyar csapat már az első percben vezetést szerzett miután Bozsik József labdaszerzését követően Hidegkúti Nándor bevette az angol kaput. A vendégek mezőnyfölényben játszottak, de az angoloknak így is negyedóra után sikerült egyenlíteniük Sewwll találatával.
A magyarokat nem törte meg a bekapott gól és a 22. és a 29. perc között három gólt szerezve lényegében eldöntötték a mérkőzést. A második találatot Hidegkúti érte el, majd Puskás Ferenc duplázott. Minden idők legnagyobb magyar labdarúgója a harmadik gólnál mutatta be legendás visszahúzós cselét amellyel elfektette Billy Wright-ot és lőtte ki a felsőt. Az angolok a félidő vége előtt Stanley Mortensen révén felzárkóztak 4-2-re.
A háromgólos különbséget hamar visszaállította az Aranycsapat miután Puskás passzát Bozsik gólra váltotta az 50. percben, sőt néhány perccel később Hidegkúti belőtte harmadik gólját is. Az angolok az 57. percben Grosics Gyula hibája miatt tizenegyest kaptak, amelyet Alf Ramsay váltott gólra.
A hátralévő több mint fél órában a magyar csapat uralta a játékot, és Gil Merrick védéseinek volt köszönhető az angolok számára, hogy nem szenvedtek még megalázóbb vereséget.
Ahhoz képest, hogy különösebb tétje nem volt a találkozónak a világsajtóban szinte nem volt olyan orgánum amely ne címoldalon hozta volna le a magyarok 6-3-as diadalát. A szakemberek a futball dimenzióváltásáról és a világfutballban bekövetkező változásról, az angolok iskolajátékról írtak, amelyet a "Mágikus Magyaroktól" szenvedtek el.
Az angol válogatott "visszavágót" követelt amelyet 1954 április 25-én rendeztek meg a Népstadionban. A magukat még mindig a futball tanítómestereként deffiniáló háromoroszlánosokat végül 7-1-re verte az Aranycsapat.
A magyar válogatott veretlenségi szériája aztán a svájci világbajnokság során is tovább folytatódott ahol válogatottunk Brazília és Uruguay testén keresztül jutott el a döntőbe. A fináléban aztán az NSZK 3-2-vel véget vetett a sorozatnak és minden idők legfájóbb magyar futballvereségét okozta.
Azt, hogy minden idők legjobb, nem világbajnok csapata újfent megpróbáljon felülni a világ trónjára az `56-os forradalom utáni megtorlások meggátolták, és így nem érett be az Aranycsapat munkája, viszont az 1950 és 1954 közti időszakot különösen ezt a londoni mérkőzést minden magyar, a futballt szerető ember a szívében őrzi örökké.
Anglia-Magyarország 3-6 (2-4)
1953. november 25, London, Wembley Stadion Vezette: Leo Horn (holland)
Anglia: Gil Merrick - Alf Ramsay, Harry Johnston, Bill Eckersly, Billy Wright -Jimmy Dickinson, Stanley Matthews - Ernie Taylor, Stan Mortensen, Jackie Sewell, George Robb szövetségi kapitány: Walter Winterbottom
Magyarország: Grosics Gyula (Gellér Sándor 78.)-Buzánszky Jenő,Lóránt Gyula, Lantos Mihály, Bozsik József-Zakariás József, Budai II László - Kocsis Sándor, Hidegkúti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán
0 Megjegyzések