A titokzatos Senki szigetének idillikus múltja: bazárok, jókedvű helyiek és egy elveszett kultúra… Elnyelte a Duna, így a víz alatt van, de egykor a virágkorát élte!
Mivel az előző cikknek óriási sikere volt, és többen érdeklődtek a részletek iránt, összeválogattunk 10 képet, ami megmutatja ennek a helynek az egykori mindennapjait.
Ada-Kaleh lakói sok kedvezményt kaptak Budapesttől. Mentesek voltak a katonai szolgálat alól, az áruk behozataláért nem kellett sem vámot, sem adót fizetniük.
A török mellett szerbül, románul, a képzettebbek németül és magyarul is beszéltek.
sziget 1878-as elfoglalása után Konstantinápoly már csak formálisan gyakorolta fennhatóságát egy általa kinevezett, négyévenként leváltott polgári személy, az ún. mudír vagy müdir (közösségi elöljáró, bíró) révén, aki a bécsi török nagykövetség alárendeltségébe tartozott és onnan kapta fizetését.
Hivatalos ügyekben a sziget négy török egyenruhába bújt rendőre segítette munkáját.
Ő volt a legfelsőbb bíró is, oldalán 6-18 segítővel. Rajta kívül még volt egy tanár és egy imam is a szigeten.
A tisztségviselők fizetésére, valamint a sziget templomának és iskolájának működtetésére a Portának volt gondja. Az erőd falai közt helyezkedett el a gyalogsági laktanya és mellette a bazár. A szigeten működött egy cigarettamanufaktúra is.
De álljanak itt előbb a képek, aztán folytatjuk!
Az egykori belső várban, az erőd keleti kapujánál lévő mecset 1720 táján eredetileg ferences rendi templomnak épült, majd a sziget 1739-es török megszállása után török mecsetté alakították. 1902 és 1903 között a klasszicista stílusú épületet a szultán pénzéből felújították, ugyanakkor egy minaretet is mellé építettek.
A legfőbb látnivalót ez a mecset képezte, hiszen három helyiségében hatosztályos népiskola működött, padlózatát pedig II. Abd al-Hamid szultán által adományozott 480 kilós perzsaszőnyeg borította.
A sziget keleti végében elhelyezkedő egykori római romokon nyugvó alsó erőd a török falun át volt elérhető.
A múlt század utolsó évtizedétől kezdve Ada-Kaleh idegenforgalma megnőtt, az Al-Dunára látogatók egyik kedvenc kirándulóhelyének számított, hiszen a törökök hűen megőrizték évszázados hagyományaikat, szokásaikat, vallási előírásaikat, ami az európai civilizációhoz szokott ember számára kuriózumnak számított.
Ennek az unikális közegnek köszönhetően sok bécsi és budapesti értelmiségi választotta végső lakhelyének ezt az egy óra alatt körbejárható szigetet.
Itt született például Erdély Izolda zenekritikus (1906), Aszlányi Károly színmű-és újságíró, aki sporttudósításai mellett bájos ifjúsági regényeket, novellákat is írt (1908), Bonomi Jenő etnográfus (1908), és Gáspárdy Sándor festőművész (1909) is.
A szigetet postahajójárat kötötte össze Törökországgal.
És hogy mi lett a “sziget” veszte?
Nos, a szigeten élő török lakosságot Törökországba és Dobrudzsába telepítették. A gát építésével egy időben Adriana Miha építész és Nocolaescu-Plopsor akadémikus kezdeményezésére az erőd, a kazamaták, a bazár köveinek egy részét sorszámmal látták el, s pár kilométerrel arrébb, a Szörényvár előtti Simian-szigeten újra felépítették.
A mecsetet és a minaretet együtt azonban nem költöztették át ide. A szélesre felduzzasztott Dunából sokáig kilógott a mecset tornya, míg pár év múlva bele nem dőlt a folyóba. Ezzel örökre eltűnt a térképről egy, a magyar múlt fontos részét képező kis sziget. Senki szigete semmivé lett.
0 Megjegyzések