Szinte hihetetlen, mégis igaz: az ellenzék hangadói ekkora vereség után sem értenek semmit abból, hogy április 8-án miért nyertek a polgári pártok, ők pedig mit rontottak el, miért veszítettek. Az ilyen mértékű politikai vakság szinte ismeretlen az európai politikatörténetben, és előrevetíti a jelenlegi állapot hosszú távú fennmaradását. Próbáljuk meg hát mi megfejteni a csúfos leszereplés okait. Azzal a bizonyossággal, hogy úgysem hallgatnak rá.
Kezdjük egy tévedéssel, amely tőlünk, Fidesz-szavazóktól sem volt idegen. Hódmezővásárhely üzenetét szinte mindenki félreértette, bal- és jobboldalon egyaránt. Pedig a képlet egyszerű: amikor nem sorsfordító a tét, a jobboldali emberek is készek nemtetszésüket kifejezni a polgári erők egyes hibás vagy ellenszenves megnyilvánulásaival kapcsolatban, készek kemény üzenetet küldeni a kormánynak. De ha komolyra fordul a dolog, a fenntartásaik és kifogásaik ellenére is kitartanak mellette.
Az ellenzék ebből semmit sem értett. Azt hitték, megfordult a szél, a vásárhelyi eredmények kivetíthetők az egész országra, és nincs szükség másra, mint a matekpélda megoldására, elég, ha a kockás füzetben összeadogatják az ellenzéki pártok szavazatait, és máris megvan a győzelem.
Márki-Zay Péter, aki véletlen eszköze lett ennek a választói üzenetnek, úgy hordozta körül magát az országon, mintha az eredmény az ő személyes teljesítménye lett volna, mintha feltalálta volna az ellenzéki győzelem receptjét – holott csak levélpapír volt, amelyen a jobboldali szavazók nemtetszésükről adtak számot. Így üzentek a választók annak idején Veszprémben, Tapolcán is. És ezért szavaztak most ugyanott másként, a kormány mellett.
Vásárhely üzenetét Orbán Viktor miniszterelnök a győztes választás éjszakáján így fogalmazta meg: van mire szerénynek lennünk. A politika szolgálat. Tisztességesen megfizetett, tekintélyt parancsoló, de szolgálat. Túl sokan akadtak, akik ezt nem voltak hajlandók tudomásul venni, akik elvárnák, hogy a köz szolgálja őket. Aki nem tanul meg szerénynek lenni, aki az urizálás bűnébe esik, annak távoznia kell a közéletből, még akkor is, ha amúgy hasznos tagja a csapatnak. Ennyi a mi választóink üzenete, és tanulni fogunk belőle.
A magyar ellenzék azonban, úgy tűnik, semmit sem tanul a maga leckéjéből. Balliberális politikusok és megmondóemberek tovább zakatolnak ugyanazon a vakvágányon, amelyen eddig, ámítva önmagukat és becsmérelve a népet, amelynek nem kellettek.
Hogy Gyurcsány csalásról beszél, abban nincs semmi meglepő. Nem adhat mást, mint ami lényege, az ő fejében csak a trükkök százai léteznek (amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni), valamint a hazudozás reggel, éjjel meg este. Ez a száz százalékig elv nélküli ember, aki bármit és bárminek az ellenkezőjét is teljes odaadással hajlandó képviselni a hatalomért, a magyar baloldal súlyos keresztje, az is marad, amíg lélegzik.
A szocialista politikusok csak kóvályognak, mint a gólyatoll a levegőben, az elnökség lemondásán kívül nem sok ötletük van arra, hogy hogyan folytassák. Gyönge hangok hallatszanak arról, hogy valójában Gyurcsány a hibás, meg az LMP, meg a Momentum, meg a kétfarkúak, de még ebben sincs semmi forma és tartás, inkább valami köhögésféle.
Arról pedig végképp nincs egy kukk sem, hogy miért is nem sikerült elfogadható válaszokat adniuk az embereket valóban érdeklő kérdésekre a nemzetről, a határon túliakról, a családokról, a gazdaságról, a migrációról, az egyházakról – egyáltalán, a jelenünkről és a jövőnkről.
A Jobbikról tudni lehetett, hogy a választás után felrobban. Vona Gábor azzal az ígérettel vette el a párt lelkét, hogy cserébe minden vezetőből minisztert vagy államtitkárt csinál, lesz pénz, szép iroda, titkárnő meg autó sofőrrel – ennyi sokaknak megérte volna az elvek feladását.
A bársonyszékből azonban nem lett semmi, most tehát megpróbálják visszaszerezni az elsinkófált nemzeti radikális lelket. Csakhogy az már elillant, ebbe a folyóba sem lehet kétszer ugyanoda belépni. Vona Gábor pedig még egy utolsó gesztussal bizonyította a politikusi alkalmatlanságát. Egy igazi, küzdelemre termett politikus a nagy ütés után felállt volna, harcol tovább az eszméi érvényre juttatásáért. Vona ehelyett feladta, elkullogott a ring mellől, vissza a jelentéktelenségbe, ahonnan jött.
Az LMP-nek sikerült megőriznie a legkisebb rossz pozícióját, sikerült ismét begyűjtenie azoknak a balliberális polgároknak a szavazatát, akik torkig voltak már a többi ellenzéki párttal, de kötelességüknek tartották, hogy szavazzanak. Viszont továbbra sem sikerült tisztáznia, hogy voltaképpen micsoda. Ezért aztán a tagságának és vezetőinek egy része hamarosan megint leválik róla, és átigazol valamelyik balliberális pártba, az LMP-nek meg marad a parlamenti küszöb – amíg egyszer orra nem bukik rajta.
Némi csalódás, hogy a Momentumnak sikerült átlépnie az egyszázalékos küszöböt, és így négy éven át a vegetálásra elegendő állami támogatást kapnak majd. Pedig ez az arrogáns társaság, amelynek soha az életben nem lehet megbocsátani, hogy elbuktatta a budapesti olimpiát, megérdemelte volna a teljes bukást. Most egy darabig el kell még viselnünk a nagyképűségüket, amíg bele nem unnak saját maguk is, és el nem takarodnak a színtérről.
Valószínűleg egy darabig tovább ágál majd a balliberális oldal két agyonsztárolt mellékszereplője, Gulyás Márton és Juhász Péter is. A magyar politikatörténetben talán még soha nem termelődött ki két ennyire ellenszenves közéleti szereplő, akik sokat tettek azért, hogy a balliberális tábor a valóságra vakon és süketen vágjon bele a választási kampányba.
Ők majd tovább hajtogatják a magukét – talán a mi Városligetünk sarkán is el kellene keríteni egy afféle Hyde Park Cornert, ahol gyümölcsösládára állva szónokolhatnak, a külföldi turisták pedig fényképezhetik őket.
A pesti belvárosi értelmiség, amely az elmúlt fél évben akkora nyomást gyakorolt az ellenzéki pártokra, és amely április 8-án megbukott politikából, jól tenné, ha a jövőben időnként elruccanna vidékre, megtudni, hogy ott mit gondolnak az emberek – de valószínűleg nem teszik. Maradnak ugyanabban a véleménybuborékban, amelyben az eddigi életüket töltötték, reménytelenül álmodozva arról, hogy egyszer majd az ő pártjuk lesz újra kormányon, ahogy régen volt.
A sajtó, a nagy hatalmú balliberális sajtó, amely eddig abban a hitben élt, hogy politikusokat „megcsinálhat” vagy leradírozhat, pártokat felemelhet vagy megbuktathat, közbeszédet tematizálhat és témákat agyonhallgathat, most éppen fenékig issza a keserű poharat. Ilyen durván talán még soha nem bántak el elbizakodott médiamunkásokkal, képernyős műsorvezetőkkel, életről és halálról ítélkező publicistákkal, mint ahogy Simicska újságíróival tették – szomorú történet szomorú befejezéssel.
Magyarország viszont jókedvű. Az országlakosok döntő többsége örömmel lát neki az építkezés folytatásának. A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy ígéretes négy évnek nézünk elébe.
A szerző újságíró
0 Megjegyzések