Szakaszmérnökség-vezető - Hajdúszoboszló
A mérnöki precizitás sikeresen társult a megbízhatósággal, a szavahihetőséggel és a következetességgel – mindezek együtt hozták létre azt a szakmailag kimagaslóan eredményes életutat, amelyet Szabó Sándor, a TIKÖVÍZIG Hajdúszoboszlói Szakaszmérnökségének vezetője az elmúlt négy évtizedben végigjárt.
1945. január 14-én született Szentpéterszegen. Édesapja földműveléssel foglalkozott, aranykalászos és ezüstkalászos gazdatanfolyam résztvevője volt, ám amikor a család Debrecenbe költözött, feladta a mezőgazdaságot, és az Állatforgalmi és Húsipari Vállalatnál helyezkedett el. Édesanyja rajta kívül még három gyermeket nevelt: a legidősebb, agrármérnök, Dezső már nincs az élők sorában, Barna Testnevelési Főiskolát végzett, és Mezőhegyesen tanított, ma már nyugdíjas. Ugyancsak nyugdíjas nővére, Margit is, aki a Tanítóképzőben végzett, és a debreceni Bányai Júlia Általános Iskolában tanított.
A legkisebb, Sándor, természetesen mindenki kedvence, az átlagosnál jobban „pátyolgatták”, nagyon szép gyermekkorra emlékezhet vissza. Az iskolában, ahol Silye Mihály igazgató úr keményen fogta a diákokat, igen jól ment neki a tanulás, kitűnő tanuló volt. Középiskolai tanulmányait a debreceni Mechwart András Gépipari Technikumban folytatta, ahol az intézmény arculatát meghatározó, nagyon korrekt igazgatóra, Jánószky Mihályra nézett fel leginkább.
Az önálló és felszabadult diákévek révén jó szívvel emlékezik vissza a Miskolcon töltött egyetemi évekre, ahol 1969-ben a Nehézipari Műszaki Egyetemen gépgyártás-technológiai szakon szerzett gépészmérnöki oklevelet. Tanulmányai során olyan hallgatótársakkal találkozott, akikkel életre szóló barátságok kötődtek, amelyeket ma is ápolnak.
Első és mindmáig egyetlen munkahelye a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság Gépüzeme lett Hajdúszoboszlón, ahová a legendás hírű Papp Ferenc igazgató vette fel. Hamar „bedobták a mély vízbe”, hisz másfél hónap múlva már egy 110 fős üzemegység vezetője lett. A mély vizet akár szó szerint is érthetjük, hisz 1969 vége, 1970 eleje a nagy bel- és árvizek időszaka volt, ott kellett helytállnia kezdő mérnökként.
1971-ben a TIVIZIG Műszaki Biztonsági Szolgálatának vezetője, 1977-től a Gépjavító üzemegység vezetője lett. 1988-tól irányítja a Hajdúszoboszlói Szakaszmérnökséget. Időközben a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen mezőgazdasági vízgépész szakmérnöki képesítést szerzett, 1985-től az Országos Vízügyi Hivatal szervezésében indított vezetőképző tanfolyamon vett részt, amelyet sikeres szakdolgozattal 1989-ben fejezett be.
Munkája elismeréseként több alkalommal kapott miniszteri elismerést, kétszer Kiváló Munkáért, ugyancsak kétszer Kiváló Dolgozó kitüntetést nyert el. 1997-ben megkapta a Vásárhelyi Pál-díjat, amely a szakmai elismerés csúcsának tekinthető, 2003-ban pedig a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt kitüntetést vehette át.
„Életem során sokszor csábítottak más helyekre, nagyon jó ajánlatokat kaptam – meséli Szabó Sándor. – De mindig maradtam, mert olyan munkatársakkal működhettem együtt, akik mindenben tisztelték egymást. Úgy gondolom, ez mindent kifejez. A pontosság, a fegyelem, a gyors gondolkodás és döntéshozás mellett nálunk az adott szó is elég volt ahhoz, hogy a feladatokat jól megoldjuk. Pályafutásom végéhez közeledve, az ilyenkor szokásos leltárt elvégezve azt mondhatom, örülök annak, hogy itt dolgozhattam. Igaz, a rám bízott feladatokat mindig igyekeztem precízen elvégezni, úgy, hogy közben mindig érezhettem vezetőtársaim, közvetlen munkatársaim megbecsülését.”
1971-ben kötött házasságot Novák Erzsébettel, aki a KLTE biológia–kémia szakán végzett. Hű társa a 128. Számú Ipari Szakmunkásképző Iskola jogutód intézményéből 35 éves pedagógusi és 30 éves igazgatóhelyettesi múlttal 2006 januárjában megy nyugdíjba.
Szabó Sándor szabad ideje is a vízhez kötődik, hisz gyakran megfordulnak a Keleti-főcsatorna melletti kis hétvégi házban. Leginkább itt hódol szenvedélyének, a szakácsművészetnek, ami kakaspörkölt, halászlé vagy az ezen a tájon elengedhetetlen birkapörkölt elkészítésében nyilvánul meg úgy, hogy azok, akik főztjét eszik, nemigen szoktak elégedetlenkedni.
Nagyon szeret olvasni, korábban főleg a klasszikusok műveit forgatta, ma inkább a kortárs irodalmat kedveli. Emellett szeret tájékozott lenni, a napi ügyekben, politikai eseményekben eligazodni.
Úgy véli, hogy boldog emberek azok, akik semmit sem változtatnának életükön, ha még egyszer leélhetnék. A fő irányokat ő is ugyanúgy tenné meg, hisz alapvetően elégedett azzal, amit eddig elért. Szeretne még néhány évet dolgozni, ám akkor nyugodt szívvel adja át a „stafétabotot”, hisz úgy véli, sikerült kialakítani egy olyan fiatal emberekből álló „jó társaságot”, akikre nyugodtan rá lehet bízni a jövőt.
(Hajdú-Bihari Almanach 5. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2005.)
0 Megjegyzések