Elnökválasztás: 50 százalékos munkanélküliség, beözönlő migránsok, az olaszok sorsára juthatnak a franciá

Emanuel Macron nyerte a francia elnökválasztás, de a megbukott Hollande embere képes lesz-e magvalósítani kampányígéreteit, ha egyáltalán akarja és nem hangzatos szavak ezek. Vagy Olaszország sorsára jut a nyugati szomszédja is ahol egyes déli megyékben már elérte a fiatalok között a munkanélküliségi ráta az 50 százalékot és az országot lassan teljesen elözönlik a migránsok.

Macron programja valójában a leköszönő elnökéhez, François Hollande gazdaságpolitikájához áll a legközelebb, ami már csak azért sem meglepő, mert két évig Hollande gazdasági tanácsadója, két évig gazdasági minisztere volt. Ez pedig már önmagában sokat elmond a francia politikai helyzet abszurditásáról: Hollande minden idők legnépszerűtlenebb francia köztársasági elnökeként vonul vissza, azonban a bukásához vezető program mégis folytatódhat majd.

Hollande példája egyúttal intő jel is: öt éve hatalmas reményekkel, hangzatos baloldali programmal vágott neki a kormányzásnak. A választás előtt a gazdasági világsajtó arról cikkezett, és a németek is azzal cikizték őket, hogy az eurózóna leggyengébb láncszeme nem Görögország vagy a bukdácsoló Olaszország, hanem a begyöpösödött franciák, akik képtelen újat mutatni, és visszahúzzák magukkal az egész uniót.

Ekkor jött Hollande, a nagy Európa-barát szocialista reformerjelölt, akit egyes kommentárok már-már megváltóként harangoztak be. Hogy aztán két év alatt teljesen megbukjon erősen balos, és inkább idealizmusra és elvhűségre, mintsem a közgazdaságtanra épülő programja. Hollande ezután vált hirtelen piacbaráttá Macron sugallatára, és ekkor indult (Macron vezetésével) az a liberálisabb gazdaságpolitika, ami miatt a szocialista elnököt saját pártja és a társadalom többsége kvázi ki- és megtagadta. Amit most majd Macron folytathat.

Amiből adódik, hogy reformernek lenni Franciaországban nem egyszerű dolog, és nem Macron az első megváltójelölt.

Olyannyira nem, hogy helyzetét tekintve még csak nem is Hollande-hoz, hanem a négy évtizeddel korábban kormányzó Valéry Giscard d’Estaing-hez áll legközelebb, aki szintén egy centrista ex-gazdasági miniszterből lett reformer elnök, hogy aztán egy nyögvenyelős elnökség után belebukjon a politikai hátország hiányába. A történelmi példák tehát nem valami biztatók.

Se nem jobb, se nem bal

Macron programja nagyjából ugyanabból táplálkozik, mint anno a balos-jobbos pártpolitikából kiábrándultakat megszólító Giscard d’Estaing: hogy Franciaországnak nem valami forradalmi újdonság, radikális balos vagy jobbos recept kell, hanem néhány, a legelemibb közgazdaságtani elveket követő célzott lépés, ami kicsit felrázza a rettenetesen elkényelmesedett gazdaságszerkezetet.

A globalizációt 2017-ben nem lehet a határokon megállítani, és elbújni sem lehet előle, így viszont érdemesebb lenne megpróbálni meglovagolni, még ha ez bizonyos téren áldozatokkal is jár – nagyjából ez a relatíve józan és egyszerű macroni kiindulópont.

Amivel mindössze az a gond, hogy Franciaországban a maga nemében pont ez a globalizációbarát centrizmus, a pártpolitikán átívelő „extrém közép” számít rettentően radikális és megosztó dolognak.

Forrás: avilagma.com