A világsajtó ítélet- vagy világvége-napinak nevezi azt a globális archívumot, amely évszázadokig tárolna “minden” információt.
Egy hónapja nyílt meg az újságírók által Doomsday Librarynek, azaz Utolsó-, Ítélet- vagy Világvége-napi könyvtárnak keresztelt Arctic World Archive a norvégiai Svalbard szigeten. A Spitzbergákra telepített szuperbunker nem könyveket raktároz, hanem speciális filmen rögzített információkat (ami akár könyv is lehet persze, innen a könyvtár mint elnevezés).
Az Északi-sarktól ezer kilométerre délre fekvő szigetcsoport mindenféle szempontból ideális választás. Közel-távol nincs tektonikai repedés, vagyis földrengésbiztos, és viszonylag messze van a szárazföldtől, azaz a kontinenstől, de nem annyira, hogy elérhetetlen legyen (a sziget fővárosa a kétezer lakosú Longyearbyen, a legészakibb város a Földön). A terület demilitarizált övezet, ezt 1924 óta nemzetközi szerződés garantálja (amit a mai napig 43 ország ratifikált, köztük olyanok is, mint Oroszország, India, Kína és mindkét Korea. Európából csak Ukrajna, Fehéroroszország, Lettország, Horvátország, Szerbia és Montenegró nem – egyelőre.) A permafrost vagyis az állandóan fagyott talaj és a tundraéghajlat egyenletesen hideg hőmérsékletet biztosít. A Doomsday Library céljára átalakított egykori szénbánya különlegessége, hogy a stabilan mínusz 5 és mínusz 15 fok közti hőmérséklet meglehetősen száraz levegővel párosul.
A hegybevájt biztonsági tároló ötlete, na nem a könyvtáré, hanem egy magtáré, Cary Fowler tudós fejéből pattant ki a 2000-es évek elején. Az elkötelezett természetvédő, a biológiai sokszínűség lelkes szószólója úgy gondolta, hogy a világban szétszórt több mint 1700 génbankban elhelyezett magvak koránt sincsenek biztonságban a helyi háborúk, természeti katasztrófák, fertőzések vagy éppen a tárolórendszerek műszaki és egyéb hibái miatt. A Doomsday clock, a Végítélet órája viszont ketyeg. (Érdekesség, hogy Szíria például 2015-ben visszavonta a svalbardi letétje nagy részét, mivel innen pótolta ki a háborúban elpusztult saját magbankjának „törzstőkéjét”. Az ütemezésről annyit, hogy ezek után kezdődött el csak igazán Aleppo ostroma.) Hasonló megfontolások állhattak a svalbardi magtár szomszédságában lapuló Arctic World Archive létrehozása mögött is: kellett egy hely, amely háború- és járványbiztos, ellenáll a várható éghajlati katasztrófáknak, és nincs szem előtt.
A digitalizált információ hosszabb tárolása azonban, hogy úgy mondjuk, nehéz dió, lényegesen összetettebb feladat a magvakénál. A katasztrófabiztos adatmentés és tárolás legnagyobb kihívása ugyanis nem a hely, hanem az idő. Miközben az egyiptomi szarkofágokból kihalászott búzaszemek négy-ötezer év után is csírázóképesek, kifejezetten bosszantó jelenség, hogy egy-két évtizedes cd-k vagy dvd-k is lejátszhatatlanná válhatnak.
(Kőbe viszont mégse véshetjük a bináris jeleket!) A kérészéletű megoldások után a nagy ötlet ironikus módon az volt, hogy az egyszer már a hordozóanyagtól gondosan megszabadított (digitalizált) tartalmat újra anyagra kell rögzíteni, hogy ha minden „elszállna”, akkor is maradjon valami kézzel fogható. A Piql nevű norvég cég egy különleges filmet fejlesztett ki, amelynek képkockáira qr-kódok formájában rögzítik az adatokat (lehetne persze vonalkódolni is, csak az kevésbé helytakarékos eljárás).
Vagyis, a felhőalkalmazások helyett egy korábbi technológiát képviselő médiumra mentik le a digitális jeleket. Ilyen még nem volt az adatmentés történetében. A cég által szerényen csak korunk rosette-i kövének nevezett filmtekercsek mindenesetre meglepően tartósak. Bár nem arra vannak kitalálva, hogy naponta cincálják őket, de állandó hőfok és páratartalom mellett jó sokáig elállnak, azaz megőrzik az információt: a gyártó 500 évet garantál, de pr-füzetében sejtelmesen hozzáteszi, hogy akár 1000 évig sincs adatveszteség. (Naná, mert biztos lesz, aki ellenőrzi.) Maga a filmtár 200 évig is elvacog emberi beavatkozás nélkül, mivel nem igényel külső energiát a hűtése, ami mindenképpen figyelemre méltó. Más kérdés, hogy utóbb mivel „játsszák le” a filmeket. A filmtekercsek olvasásához a cég szerint ugyanis csupán fényforrásra, digitális kamerára és egy számítógépre van szükség, de azért minden tekercshez mellékelnek valamiféle „hülyebiztos” kezelési útmutatót is. A mirelitkönyvtár-projekt tehát nem egy totális katasztrófa utáni helyzetre készül, hogy miként oldják meg (a túlélők) a filmtekercsek kiolvasását vagy hasznosítását, hanem csupán biztonságos, tartós (és jól jövedelmező) tárolásra.
A nyilvánvaló technikai problémákon túl nagy kérdés, hogy mit tud kezdeni a ma elmentett adatokkal a jövő felhasználója. (Ez egyébként valamennyi időkapszulának alapvető kérdése.) A kultúra egészén, vagyis a beágyazottságán múlik, mennyire „hasznos” egy-egy könyv – állítja Galántai Zoltán jövőkutató.
Akár néhány év alatt is gyökeresen megváltozhat annak megítélése, mi (melyik könyv) „értékes” vagy „fontos”.
1929-ben például az egy millió példányban megjelenő amerikai Literary Digest egy Joseph Hergesheimer nevű szerzőt nevezett a legnagyobb kortárs írónak. Ma viszont, csak az akkor „futottak még” kortársait, Faulknert, Fitzgeraldot és Thomas Wolfe-ot jegyzik a lexikonok. (Umberto Eco pedig ennél is messzebb megy. Töredékek című írásában játszik el a gondolattal, hogy egy 2000 év múlva élő kutató vajon milyen képet alkothat magának korunk kultúrájáról egy mosóporreklám, egy fasiszta induló kezdősora és slágerszöveg-töredékek alapján…) Vagyis, ha csak nem mentjük le valamennyi könyvünket, akkor egy-egy részterület, könyvtár vagy könyvsorozat megőrzésének hasznossága meglehetősen korlátozottnak tűnik. Olyan ez mint amikor azon tűnődünk, milyen könyvet vigyünk magunkkal egy lakatlan szigetre. Már persze olvasni, és nem tűzet gyújtani. Mert, ha nem a kultúra, hanem a civilizáció alapjainak megőrzése a kérdés – hogyan kell könyvet kötni, szántani, sört főzni vagy elektromos áramkört fabrikálni -, akkor már „úgy is mindegy”. Ha már az alaptudások is hiányoznak, az azt is jelenti, hogy a könyvtárat sem tudják „használni”. A magyar jövőkutató szerint nem tudjuk, vajon működik-e majd a dolog, hiszen alapinformációk ilyen jellegű továbbadására még sosem került sor az emberiség történetében.
Kissé túlzónak, de legalábbis optimistának tűnik tehát az Arctic World Archive vállalása. Bármennyire rokonszenves is a Noé bárkájának és az alexandriai könyvtárnak e sajátos ötvözete (már ami az egy helyre gyűjtött és menteni vágyott értékek tiszteletét illeti), nem kétséges, hogy a bibliai ősatya lényegesen egyszerűbb helyzetben volt. Pontosan tudta ugyanis, hogy mikor és milyen katasztrófa eljövetelére készüljön. A Spitzbergákon jegelt filmtár „könyvtárosai” viszont csak találgathatnak. Feltéve, hogy nem akad közben sürgetőbb dolguk, mert ha hinni lehet Stephen Hawking jóslatainak, akkor lassan el kell kezdeniük tűnődni, hová (melyik bolygóra) mentik le a svalbardi könyvtárat.
0 Megjegyzések