A múlt vasárnap a török nép, ha csekély többséggel is, de megszavazta azt az alkotmányreformot, amely átalakítja az ország politikai berendezkedését. Ezzel Recep Tayyip Erdoğan olyan hatalmat birtokol, mint a Török Köztársaságban előtte senki. Ki ez az ember, és a népszavazás révén milyen jogkörökkel ruházzák fel?
Aztán pár perc múlva az isztambuli elnöki rezidencia erkélyén már a régi Erdoğan jelent meg, az, aki nem tud meglenni küzdelem nélkül, aki szándékosan keresi az összetűzést. Újra visszatért a harcos hangnemhez: „Egyesek szándékosan csökkenteni akarják győzelmünk jelentőségét. Ezek sohasem fáradnak!” – utalt nyilván az első európai visszhangokra. Azonnal szóba hozta, hogy felveti a halálbüntetés visszaállítását, ami egyébként kizáró okként szerepel az Európai Unióval folytatandó tárgyalásokon. Erről a kérdésről akár népszavazást is tarthatunk – ígérte az elnök. Hozzáfűzte: még az sem kizárt, referendumra bocsátja, hogy érdemes-e a belépésről tárgyalgatni az Európai Unióval. Hát ilyen gyorsan elpárolgott a békülékeny Erdoğanról kialakuló kezdeti kép.
A vasárnapi eredményből is látszik, hogy mennyire megosztott a török társadalom. A fele-fele arány nem kecsegtet sok jóval, ráadásul először fordult elő, hogy a két legnagyobb török városban, Isztambulban és Ankarában a nemek kerekedtek felül, vagyis ott elvetették Erdoğan kibővített hatalmát. A főleg vidéki, vallásos lakosság kitart az elnök mellett, mert hálás az anyagi helyzetük kézzelfogható javulásáért és azért, hogy újból becsületet adott a szunnita muzulmán hitnek. A vidékiek ugyanis az elmúlt évtizedekben, az erdoğani korszak előtt el voltak nyomva, nem fejezhették ki vallásos meggyőződésüket.
Az állam a szekularizmust támogatta, az állami intézmények és a vallás szigorú kettéválasztását. Már vagy egy évtizede az az otthoni és a külföldi vád az Erdoğan-rendszer ellen, hogy az ország visszaiszlamizálódásán mesterkedik. Az AKP, az Igazság és Fejlődés Pártja, a konzervatív-iszlamista politikai tömörülés 2002 óta van hatalmon Ankarában. Az első időszakban intézkedései határozottan a nyugati nyitás folytatásaként értelmezhetők, hiszen a liberális reformok révén nőtt a gazdasági, társadalmi szabadság, benne a vélemény- és sajtószabadság. Talán ezekben az években kellett volna több nyugati bátorítást adni a törököknek, nem pedig mondvacsinált akadályokat gördíteni a felzárkózás folyamata elé. Tizenkét év után ezért nem tartanak sehol a tárgyalások Törökország európai uniós csatlakozásáról.
Bár mindig is voltak Erdoğan miniszterelnöknek önkényuralmi vonásai, az egész azonban a 2013-ban, az isztambuli Gezi park átépítésekor kitört tiltakozáshullám során kezdett egyértelművé válni. A kemalisták, a világiak három hétig tiltakoztak az „autoriter politikája miatt”. Rá másfél évre jöttek az Erdoğant, családját és kormányát ért korrupciós vádak, amelyeket szerinte külföldről szítottak. Fethullah Gülen hitszónok, egykori szövetségese – aki önkéntes száműzetésben él az Egyesült Államokban – állt az egész akció mögött, ez volt a kormányfő meglátása.
Erdogan támogatóinak felvonulása a törökországi Konyában a népszavazás előtt
A tavaly júliusi elfuserált puccskísérletet viszont egyértelműen Gülen nyakába varrták. Erdoğan át nem gondolt nyilatkozatában „Isten ajándékának” minősítette a hatalomátvételt. Nemcsak a puccsistákat, hanem mindenkit, aki valaha is kapcsolatban állt Gülennel, letartóztattak, ez majd ötvenezer fő, és 110 ezer embert – főleg rendőrségi alkalmazottakat, tanárokat, professzorokat, igazságügyi dolgozókat, újságírókat – elbocsátottak az állásából.
A kormány egy-két kivétellel teljesen az ellenőrzése alá vonta a médiát.
A kormány egy-két kivétellel teljesen az ellenőrzése alá vonta a médiát.
Nem tudni, vajon Erdoğan korábban értesült-e az ellene szerveződő puccsról, az viszont biztos, hogy egyszer és mindenkorra lefejezte a Gülen-féle „párhuzamos társadalmat”. A hadsereget átszervezte, amelynek az atatürki rendszerben az volt a feladata, hogy őrködjön a világi hatalom felett. A sikeres népszavazással teljesült régi álma, hogy a törökök Kemal Atatürkkel egy sorban emlegessék, csak nem a nyugati nyitás bajnokaként, hanem épp ellenkezőleg, a visszafordulás lovagjaként emlékezzenek meg róla.
A vasárnapi voksolás azonban éles határvonalat jelent; 1923 óta, amikor Kemal Atatürk megalakította az ottomán birodalomból megmaradt területeken a Török Köztársaságot, számtalan reformot indított azért, hogy állama a Nyugathoz zárkózzon fel. Ez komoly áldozatokat követelt a lakosságtól, amelynek egy része máig nem tudott azonosulni a kemény intézkedésekkel, mint amilyen az áttérés a nyugati ábécére, a névváltoztatás vagy számukra meghökkentő szabadságjogok. Ez dacot hozott, sőt nem egy esetben bosszúvágy lobbant az arrogáns világiakkal szemben. Az AKP uralma alatt azok, akik erre nagy hangsúlyt fektettek, fokozatosan visszakapták a vallásos öntudatukat, élhették muzulmán mindennapjaikat. Gazdaságilag gyarapodtak, olyan vezetőjük volt, aki közülük jött, és akire felnézhettek. Számukra aranykor volt az Erdoğan-korszak első szakasza.
Az elmúlt másfél évben nincs jó lelkiállapotban a török társadalom zöme: nagy áldozatokkal járó merényletek sújtják a városaikat. Tavaly július közepén volt egy elvetélt puccskísérlet, ebben is 250 főnél többen haltak meg. A harcok nem csitulnak a kurd vidékeken, és ehhez jött még a fegyveres részvétel a szíriai háborúban. Biztonság, nyugalom, stabilitás – ez, amit Erdoğan kibővített hatalmától várnak a törökök. Az elnök a vészhelyzetekre azt ígéri, hogy gyors és határozott döntésekkel fog válaszolni a kihívásokra, sőt fellendülést ígér az utóbbi időkben megroppant török gazdaságnak.
De vajon mi lesz az európai uniós csatlakozási tárgyalásokkal? Félő, hogy ebben nem számíthatunk semmi jóra. Az első nyugat-európai és török viszonválaszok is inkább a kapcsolatok jegelését mutatják. Törökország valószínűleg elfordul a Nyugattól, és Keleten keresi a helyét, ezzel is megerősítve az atatürki elv feladását. A fontos kérdés az, hogy felmondja-e az unióval kötött migránsegyezséget, mert azzal milliónyi bevándorlót szabadítana Európára. Fel kell készülnünk a legrosszabb forgatókönyvre. Ankara a NATO-tagságot valószínűleg nem kérdőjelezi meg, továbbra is jelentős és megbízható szövetségese lesz az észak-atlanti szervezetnek a délkeleti vidékeken.
Az alkotmányreformot önmagában nem lehet elítélni, hiszen abból a jelenleginél stabilabb Törökország is születhet, amely nem feltétlenül akarja a nyugati demokrácia módszereit másolni. Most a szultánokéval felérő hatalom összpontosul Erdoğan kezében. A kérdés az, hogy jól tud-e élni a XXI. században a kiterjedt jogkörökkel.
Milyen jogkörökkel?
Recep Tayyip Erdoğan 63 éves. Ha jó egészséggel és legalább ilyen nagy támogatással bír a következő évtizedekben, akkor Törökország elnökeként 2034-ig hatalmon maradhat, ugyanis a kibővített jogkörökkel történő első ötéves ciklusa csupán 2019-ben kezdődik, ezt még ötéves mandátummal toldhatja meg, ha megnyeri a választást. Ha 2029-ben, még megbízatása lejárta előtt kiírja a rendkívüli elnök- és parlamenti választásokat, akkor még egy mandátumot befuthat, így jön ki a 17 év.
A most elfogadott alkotmányreform kimondja, hogy az elnök a végrehajtó hatalom feje. A miniszterelnöki poszt megszűnik. A megválasztott elnök jogkörébe tartozik a miniszterek és alelnökök kinevezése és visszahívása, a parlament ebben nem játszik szerepet. Ha az elnök külföldön van, vagy valamilyen okból nem tudja ellátni hivatalát, akkor az egyik alelnök veszi át a hatáskörét. Az államfő az alkotmányreform után nem kötelezhető arra, hogy megváljon pártmegbízatásától, bár személyében az egész nemzet egységét hivatott kifejezni, de Erdoğan lehet az AKP elnöke is. A törvénynek ez a része azonnal érvénybe lép, de több csak a 2019 novemberében sorra kerülő parlamenti választások után, ám Erdoğannak addig sem kell aggódnia a teljhatalom miatt, ugyanis az országban érvényben lévő rendkívüli állapot különleges jogkörökkel ruházza fel mint az ország elnökét.
Az államfőt általános választások útján öt évre választják meg – két mandátumra, kivétel a fentebb ismertetett lehetőség –, együtt a parlament tagjaival, amelynek létszámát 550-ről 600-ra emelték. Ennek az a lényege, hogy csökkentsék a politikai társbérlet esélyét, azt, hogy más pártból válasszanak elnököt és a törvényhozást. Az elnök indoklás nélkül feloszlathatja a parlamentet, és rendkívüli választást írhat ki. Az államfő megvétózhatja a parlament által elfogadott törvényeket. Az elnök nevezi ki és hívja vissza a „magas beosztású állami tisztségviselőket”, ő határozza meg a nemzetvédelmi stratégiát, természetesen ő a hadsereg főparancsnoka, ő dolgozza ki az ország költségvetését, és elnöki dekrétummal szinte mindent szabályozhat. A rendkívüli állapot kiére-visszavonására egyedül jogosult.
Forrás: Magyar Idők
0 Megjegyzések