Egy musicalklasszikus a Cervinus Teátrumban

November óta van műsoron a szarvasi Cervinus Teátrumban a Valahol Európában című musical.

A darabot azóta is nagy sikerrel, szinte telt ház mellett mutatja be a teátrum. Középiskolás koromban mély nyomot hagyott bennem a Radványi Géza által rendezett Valahol Európában című film. Tizenegy évet kellett várnom rá, hogy színházi előadás formájában is láthassam, és nagy örömömre éppen a szülővárosomban nézhettem meg először a darabot.

Amikor a történet alapjául szolgáló filmet 1948-ban bemutatták, még nem tudták – bár sejthették –, hogy még számos sötét hasábbal gyarapodnak a magyar történelemkönyvek lapjai. Ma már tisztában vagyunk vele, mi minden van mögöttünk, és látjuk, mi zajlik le a jelenben. Ezt a tudást használta fel és ültette át a történetbe a darab rendezője, Varga Viktor.

Ez egyrészt érződött a jelmezeken is, voltak olyan gyerekek, akik egész modern melegítőt viseltek és baseball sapkát. Másrészt a második felvonás elején elhangzott egy hosszabb szöveg, amiben a mai migránshelyzetet taglalták, és azt kell mondjam, ez meglehetősen vegyes érzelmeket váltott ki belőlem.

Volt létjogosultsága ennek a kis intermezzónak, hiszen egyértelműen párhuzamot lehet vonni a darab története és a napjaink Európájában zajló állapotok között. Háború miatt elárvult vagy menekülésre kényszerült gyermekek, akik étlen-szomjan vándorolnak tovább és tovább egy új, szebb jövő, egy szebb holnap felé. Gondolhatnánk, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy ma már nincs ilyen, de ez nem igaz. Attól még, hogy éppen nem velünk magyarokkal történik ez meg, van ilyen, és bizonyos mértékben mi is érintettek vagyunk, elvégre a mi országunk határain is naponta próbálnak átjutni a menekültek.

Viszont indokolatlanul hosszúnak éreztem ezt a közjátékot, mi több, kínosnak, hiszen ha csak a gondolat csíráját ültették volna el, sokkal nagyobbat üthetett volna a dolog. Elég lett volna az utalás szintjén megemlíteni, hogy mi zajlik jelenleg Európában, hogy maga a néző legyen az, aki párhuzamot von a múlt és a jelen eseményei között. Ezáltal egészen katartikus élményhez lehetett volna vezetni a nézőt, így viszont egy hosszú, szájbarágós felolvasást hallhattunk rengeteg számadattal, miközben azt nézzük, hogy Nádházy Péter ott ül a színpadon, zongorára hajtott fejjel. Pedig azt vártuk, hogy végre felbukkanjon Simon Péter a darabban, aki még percekig nem csinálhat semmit, mert nekünk éppen megmondják a frankót (és emiatt tétlenség miatt éreztem kínosnak a felvonás elejét).

A jelmezeket illetően egyébként kimondottan tetszett, hogy nem ragaszkodtak görcsösen a második világháború időszakában jellegzetes öltözékre, hanem sok esetben kortalan öltözéket viseltek a szereplők. Voltak kimondottan szellemes megoldások is, mint azok a ruhák, amik mintegy varázsütésre „átváltoztak”. A jelmezeket Nagy Szilvia tervezte, csak úgy, mint a díszleteket is, aminek állandó elemei voltak az oszlopok és boltívek, ezeket hol megtöltötték polcokkal, hol kiüresedett, ahhoz igazodva, hogy éppen hol járnak a szereplők.

Na de visszatérve Simon Péterre: a karaktert megformáló Nádházy Pétert az év végén nívódíjjal tüntette ki a Cervinus Teátrum a darabban nyújtott alakításáért. Az előadást látva senkiben nem hagyhatott kétséget, hogy a tavaly létrehozott és első alkalommal átadott díj a legjobb kezekbe került. A Nádházy által megformált Simon Péter egyszerre volt egy mufurc öreg és szeretni való kedves úr.

Lehetetlen szó nélkül elmenni a darab legifjabb szereplője, a Kuksit alakító Laurinyecz Szilveszter mellett. (A szerepet megosztva játssza két fiú, a másik szereplő Szemenyei Kevin, de a szombati előadásban Szilveszter játszott.) Ez a pöttöm fiúcska garantáltan még a legzordabb szíveket is megpuhította alakításával, és óriási kihívás volt száraz szemmel végigülni, mikor azt énekelte, „nem szabad félni”. Ha a kétsopronyi kisfiú úgy dönt, hogy ezen a pályán marad, biztos, hogy még remek alakításokat láthatunk tőle. Sajnos Kuksi tragikus jelenetét beárnyékolták azok a teátrumos munkatársak, akik éppen a legdrámaibb pillanatban begyalogoltak és kitolták a felesleges díszletet. Ha azt akarták, hogy ne érezzük át a helyzet komolyságát, vagy hogy ne legyünk szomorúak, akkor sikerült a terv, mert ezzel tökéletesen kizökkentettek.

Hosszú (Timkó János) és Ficsúr (Boronyák Gergely) alakítása már kevésbé volt megnyerő, főleg az első felvonásban. Kapkodósan, remegősen hadarták el a szöveget, sokáig úgy érződött, mintha feszélyezve lennének a szerepben. Körülbelül a második felvonás felétől éreztem úgy, hogy oldódott a görcs és tényleg szívvel lélekkel a színpadon vannak.

Összességében voltak gyermekbetegségei az előadásnak, a humorosnak szánt részek például épp’ annyival lettek bugyutábbak a kelleténél, hogy elvette azt a pátoszt ettől a műtől, amit érdemelt volna. Mindezeket viszont szerencsésen ellensúlyozták az olyan színészek, mint a már említett Nádházy Péter, a remekül kiválasztott Laurinyecz Szilveszter és a Suhancot alakító Szemerédi Bernadett, aki a csillagokat is leénekelte az égről, nem véletlen, hogy hatalmas ovációval jutalmazta közönség. És külön elismerés jár az összes gyermekszereplőnek, hiszen elképesztő fegyelemmel és magabiztossággal álltak ki a színpadra és táncolták és énekelték végig az egyes jeleneteket bebizonyítva, hogy egy jól együttműködő, tehetséges csapatot alkotnak.

Forrás