A mi magyar Tartuffe-ünk most éppen adakozik.
Első fejezet:
A mi magyar Tartuffe-ünk most éppen adakozik.
Üvöltve.
„Ide
nézzetek! ÉN jöttem, ÉN adakozok éppen, mert ÉN jó vagyok, figyeljetek
már ide, a mindenségit, hát nem látjátok, hogy megérkeztem, ÉN érkeztem
meg a gyerekotthonhoz, kamionnal, mert úgy látványos, ÉN hoztam egy
csomó ajándékot a gyerekeknek, ÉN fogom kiosztani, miközben két – vagy
inkább három – kamera vesz, és van rajtam két – vagy inkább három –
mikrofon, csak el ne felejtsem majd levenni, ha vécére megyek vagy
elküldöm kíséretemet a p...ba, de ez most mellékes, mert most adakozom,
ÉN, „A” férfi, a jóságos, az irgalmas, a nagyszerű, aki akkor is
csodálatraméltó, amikor épp összeszarja magát, engedjetek már előre, itt
jövök ÉN, Tartuffe, a kicsike, magyar, Kútvölgyi úti Tartuffe, ÉN, aki
már gyerekként apácaliliomokat cseréltem Gellért-hegyi házakra,
egyszóval hajtsátok meg térdeteket, mert jövök, s nem tudom,
említettem-e már, de éppen adakozom, ÉN adakozom, és átlagosan
kétpercenként kerülök önmagam hatása alá, nincs a teremtésben barom,
csak én, szervusztok gyerekek, megjött a pszichopata bácsi, tessék, itt
vannak az ajándékok, mindegyikben van egy lehallgató készülék, ajánlom,
jó hangosan és jó sokáig hálálkodjatok és dicsérjetek engem, különben
megnézhetitek magatokat, büdös kölykök, meg vagyok értre?
Áááááámeeeeeen!!!”
Második fejezet:
A
Jónak lenni jó évek óta futó televíziós műsorban idén a gyógyíthatatlan
gyerekek gondozó házára gyűjtöttek, egy gyermek hospice házra. A
magyarok összeadtak rá több, mint ötszázmillió forintot (500 000 000
forint). Volt, aki milliós összeget ajánlott fel, volt, aki egyet
telefonált, ami 500 forint adományt jelentett.
És senki nem
kezdett el üvöltözni, hogy „nézzétek, milyen nagyszerű, milyen jó ember
vagyok, éppen most adományozok, látjátok? Vesz a kamera?”
Senki.
Csöndben megtették, amit úgy éreztek, meg kell tenniük.
Mert
hát, ez a gyerekekről szólt. Éppen ezért senki nem hergelt senkit semmi
ellen, senki nem őrjöngött, senki sem hivalkodott, senki sem
magyarpéterkedett, hogy okádni kelljen.
Magyarország most
megmutatta, hogy nem a magyarpéterkedés a fontos, hanem a gyermekek, a
szeretet, a keresztény együttérzés. Nem a botrány, a gyűlölet, a
magamutogatás.
Harmadik fejezet:
A
pszichopata magamutogató levelet írt Lévai Anikónak, miszerint nevezett
„vegye rá a férjét, hogy legalább karácsonykor legyen jó”.
Hej, barátom, ki gondolta volna, hogy még karácsonykor is ökölbe tud szorulni a kéz, igaz, de hát te is érzed...
Éppen ezért nem is írok semmit, nem lenne méltó az ünnephez, amit én írnék, úgyhogy Petri Lukács Ádámot idézem inkább:
„Magyar
offenzív levelet írt Lévai Anikónak, amelyben miután felemlegeti, hogy
utóbbi kisded korában ringatta őt, felszólítja a miniszterelnök
feleségét, hogy járja ki a férjénél, hogy ő, a Tisza Párt elnöke úgy
szerepelhessen az adományozás keretébe szerkesztett önmutatásába, ahogy
szeretne.
Lévai Anikó hosszú-hosszú évek óta nem ad interjút. Nem
része a közéletnek. Nem beszél arról, hogy évtizedek óta az Ökumenikus
Segélyszervezetnél milyen heroikus munkát végez, nem beszél arról, hogy
miképp kapott életre és vált működővé egy somogyi zsákfalu évtizedes
kitartó munkájának és figyelmének köszönhetően. Nem beszélt arról sem
soha nyilvánosan, hogy miként segített menekülteken, ahogy segített
mindig szervezéssel, napi fizikai munkával, beszélgetéssel, kapcsolatai
mozgósításával, munkahelyteremtéssel rászorulók ezrein. Mindezt nem a
rivaldafényért, hanem belső indíttatásból.
Így aztán a közéletben
nem szereplő, a karitászban kivételes életművet maga mögött tudó, és
abban ma is aktív Lévai Anikónak arrogáns és számonkérő levelet írni
érthetővé teszi, miért is olvashatjuk az Írásban, hogy képmutatás sátáni
cselekedet.
Lévai Anikót 36 éve ismerem, s miközben szerető
feleségként, családanyaként, nagymamaként gondoskodik a családjáról van
egy intakt élete, aminek nincs köze a politikához, hanem a csendes és
mindennapos humanitárius munka, «élőzés» és fotók nélkül.”
Köszönjük Ádám.
Áldott karácsonyt!
U.i.: A pszichopatát nyilván nem ringatta soha senki. Azért lett ilyen...
(Bayer Zsolt írása a Magyar Nemzetben jelent meg)
0 Megjegyzések