Tegyük fel végre a kérdést, hogy az Ukrajna mögött álló USA milyen háborús múlttal rendelkezik?
Vajon az Egyesült Államok 1990 óta semmit nem tett azért, hogy Oroszország végül ehhez az eszközhöz folyamodjon?
S ha tett – márpedig rengeteg dolgot tett –, akkor is nulla felelőssége van a háború kirobbanásában, amelynek ráadásul azonnal proxi résztvevője lett, ami önmagában is árulkodó?
Az USA az elmúlt években többször provokálta Oroszországot azzal, hogy ígéretei ellenére folyamatosan közelítette a NATO-, illetve saját haderőit Oroszország határai felé, valamint azzal, hogy az Oroszország számára nyilvánvalóan különlegesen fontos jelentőségű Ukrajna esetleges NATO-tagságát egyre határozottabban lebegtette, az időben előre haladva egyre nyíltabban és egyértelműbben.
Ez nem számít? A provokatőrök mindig megússzák?
Akinek végül „eljár a keze”, csak az az egyetlen főbűnös és főgonosz, aki alattomosan, aljasul és jól megfontolt szándékkal provokálja ki a „pofont”, az rohadtul erkölcsös valaki, legyen egy személy vagy egy nagyhatalom?
Tehát ebben a világban a tudatos provokáció az egy elfogadott, pozitív, sőt dicséretes dolog – persze azért, mert az USA teszi?
Örök erkölcsi kérdés és dilemma ez, amire azonban a választ szinte mindig a nagyhatalmak adják meg.
Esetünkben is természetesen a Nyugat valódi irányítója, az USA, amelyik kimondta a verdiktet: én, a provokatőr semmiben nem vagyok hibás, a felhergelt és rossz döntést hozó oroszok a főgonoszok, és jaj nekik.
Itt tartunk széles e földön a nemzetközi viszonyokban az igazsággal és az erkölccsel.
Mindezen túl, az USA-nak ettől teljesen függetlenül is nagyon kevés mozgástere lenne elvileg ahhoz, hogy ő mondja meg: ki a szép és ki a rút. Ki az agresszor és ki a békepárti.
Ennek igazolására végezetül idemásolom azt, a kínaiak által kiadott közleményt, amelyben bemutatják, hogy „az igazság bajnoka” – mármint az Egyesült Államok – a második világháború óta hány országot bombázott.
Íme:
• Korea és Kína (1950–1953) (koreai háború) • Guatemala (1954) • Indonézia (1958) • Kuba (1959–1961) • Guatemala (1960) • Kongó (1964) • Laosz (1964–1973) • Vietnám (1961–1973) • Kambodzsa (1969–1970) • Guatemala (1967–1969) • Grenada (1983) • Libanon (1983, 1984) (Libanon és Szíria területeit célozta meg) • Líbia (1986) • El Salvador (1980) • Nicaragua (1980) • Irán (1987) • Panama (1989) • Irak (1991) (öbölháború) • Kuwait (1991) • Szomália (1993) • Bosznia (1994, 1995) • Szudán (1998) • Afganisztán (1998) • Szerbia és Montenegró (1999) • Jemen (2002) • Irak (1991–2003) (közös amerikai és brit csapatok) • Irak (2003–2015) • Afganisztán (2001–2015) • Pakisztán (2007–2015) • Szomália (2007–2008, 2011) • Jemen (2009, 2011) • Líbia (2011, 2015) • Szíria (2014–2015).
Ez összesen húsz ország. És egyes becslések szerint mintegy hatmillió áldozat.
Az USA ezzel a háttérrel akarja megmondani nekünk, bárkinek, hogy ki a főgonosz és ki a földre szállt angyal?
Nevessünk egy jó nagyot, és legyintsünk egyet, ha kínunkban nem tudunk mást.
Fricz Tamás után, kinek az írása a Magyar Nemzetben jelent meg
Belföld ➤ Külföld ➤ Sport ➤ Gazdaság ➤ Kultúra ➤ Bulvár ➤ Életmód ➤ Receptek
0 Megjegyzések