Ágoston Balázs írása
A magukat antifasisztáknak nevező bűnözők múlt heti őrjöngése figyelmeztető jel. Magyarország Isten kegyelméből a normalitás és a béke szigete, de ostromlott erődítménye is. Jó tudnunk, hogy, miként a mondás tartja, a béke drága kincs, harcosok jutalma. Az élet persze nem háború – de vannak ilyen szakaszai.
Amikor például felüti a fejét a kommunizmus nevű járvány, akkor
azonnal társadalmi léptékű fertőtlenítésbe kell kezdeni. Mutassa
bármilyen arcát, a sátáni ideológiákkal házaló életellenes mozgalmak
előbb-utóbb mindig eljutnak a verbális erőszaktól a legnyíltabb fizikai
terrorig, legyen szó a jakobinusokról, a bolsevikokról vagy most éppen
az úgynevezett antifasisztákról. A vörösterrorizmus ezen válfaja az
1930-as évek elején bukkant fel Németországban, ahol a kommunisták véres
utcai harcokat vívtak a náci párt rohamosztagosaival. A nácizmus
1945-ben letűnt a történelem színpadáról, a már nevében is hazug (hiszen
az olasz fasizmus jelentősen különbözött a hitleri
nemzetiszocializmustól) antifasizmus viszont maradt és globális
terrorhálózattá nőtte ki magát a nyugati világban.
Érzékelhetően
létező fasizmus vagy nácizmus ugyan nincs, ez azonban cseppet sem
zavarja az úgynevezett antifasisztákat. Ők ugyanis a hagyományos,
normális társadalmi lét ellen harcolnak, nekik a konzervatív, keresztény
jobboldal minden irányzata elpusztítandó ellenség.
„Ami az
antifasizmust illeti, ez egy teljesen elavult kategória, akárcsak
egyébként a fasizmus, amellyel szembe akar szállni. Ma már nem utal
semmi konkrét dologra. Bármire alkalmazható, a legkisebb leíró szigor
nélkül használt gumifogalom, fasisztoid gyanánt is hajtogatható, ami
lehetővé teszi, hogy minden esetet kielégítsen. (…) Az a mód, ahogyan ma
minden nonkonform gondolatot fasisztaként kezelnek olyan cenzorok, akik
nyilvánvalóan bajban lennének, ha meg akarnák határozni, hogy mit is
értenek ezalatt, ugyanezen diszkurzív stratégia alá van rendelve” –
hívja fel a figyelmet a nemrég Magyarországon járt Alain de Benoist, a
francia Új Jobboldal filozófiai iskola vezető teoretikusa.
Az
antifasiszták e totális értelmezés jegyében támadtak rá felfegyverkezve
2016-ban Sacramentóban Donald Trump híveire, többeket megkéselve
közülük; ezért támadtak rá 2017-ben is a kaliforniai Berkeley-ben, majd
Charlottesville-ben az előző amerikai elnököt támogatókra; ezért verték
véresre 2021-ben Párizsban az 1871-es kommün áldozataira emlékező
katolikus körmenet résztvevőit, köztük sok idős embert; ezért
félemlítették meg több amerikai egyetem vezetését, eltántorítva őket
azon szándékuktól, hogy konzervatív, jobboldali előadókat hívjanak meg
közéleti vitaestekre; ezért bántalmaztak súlyosan ugyancsak 2021-ben Los
Angelesben az LMBTQ-elmebaj ellen demonstráló keresztényeket. Merthogy
az úgynevezett antifasiszták az embert teremtett ontológiai valóságából
kiforgatni akaró genderideológiáért is fegyvert (viperát, ólmos
kesztyűt, kalapácsot, kést, bokszert, bármi egyéb bántalmazásra,
emberölésre alkalmas eszközt) ragadnak.
Az antifasizmus tehát egyértelműen nem fasizmusellenesség, hanem szélsőséges, életellenes ideológiák által vezérelt terrorizmus.
Ezért
az antifasizmus-ellenesség morális kötelesség. Az antifasizmus
erkölcstelen intellektuális igénytelenség, az azt mentegető, de gyakran
kifejezetten bujtogató balliberális média pedig a felforgató
terroristák bűnsegédje. Hiába, „a szabadkőművesség ugyanaz
szalonkabátban, mint a bolsevizmus mezítláb”, állapította meg igen
pontosan a vörösterrort testközelből megtapasztalt Mindszenty József
bíboros-hercegprímás. Igaza van Julius Evolának, a nagy olasz
tradicionalista bölcselőnek, amikor leszögezi: „…mindazzal, amit az
antifasizmus formulája magában foglal, semmiféle formában nem köthető
kompromisszum és nem folytatható dialógus. Európa méregtelenítése során
az első témának éppen ezen antifasizmusnak kellene lennie.”
A
hitleri nácizmus bukása nem restaurációt eredményezett, az új
kormányzatok nem a legkülönbözőbb nacionalista és szociális
irányultságú, a hasonlóságok mellett egymástól gyakran alapvető
elgondolásokban eltérő mozgalmak időszaka, a „színes ingek Európájának”
kora előtti rendet állították helyre, hanem a nyugati világ jelentős
részén a liberalizmus kezdett forradalmi ámokfutásba, gyakran cinkos
szimbiózisban a baloldal legszélsőségesebb irányzataival, az
anarchizmussal, az antifasizmusnak nevezett kommunizmussal. Ennek
folyománya az 1968-as nyugat-európai szélsőbalos lázongás a Maót és Pol
Potot magasztaló intellektuális bűnözők lelkes támogatásával, majd a
legszélsőségesebb marxista felforgatók számos országban bekövetkezett
hatalommegragadása és a beteg, életellenes baloldali ideológiák
fősodorrá és mindennapos gyakorlattá válása.
Egyszerűbben
fogalmazva: 1945 után nem visszatértünk a mellékvágányról a fővonalra,
hanem sátáni ihletésű emberek úgy állították a váltót, hogy a szerelvény
egyre gyorsulva a pokol felé kezdjen száguldani. Ugyanakkor ez nem
megmásíthatatlan végzet.
Magyarország és általában Közép-Európa még őrzi a normalitást, bár a romlás erői egyre dühödtebben ostromolják a végvárakat.
Az
alapok nálunk még megvannak, lehet mire építkezni, amint azt a magyar
kormány is teszi.Ám nem várhatunk mindent az államtól. Persze az
úgynevezett Antifát, ezt a globális bűnszövetséget terrorszervezetté
nyilvánítani csak a törvényhozásnak van lehetősége. De a lelkünk, a
gondolataink, intellektuális integritásunk megőrzése személyes feladat. A
szabadság e tekintetben ott kezdődik, hogy visszafoglaljuk a
szavainkat, azokat helyes jelentésük szerint használjuk, a jelenségeket
pedig a maguk valóságának megfelelően nevezzük meg. Csak jellemző
példaként: fölösleges versenyt nácizni a baloldallal gyakran e jelzővel
nem illethető jelenségek kapcsán. Hagyjuk meg ezt a szórakozást az örök
SZDSZ-nek! Mi ne infláljuk a szavainkat, ne használjunk a mi világunktól
merőben idegen lelkiségben fogant hamis kifejezéseket: homofóbia,
transznemű és így tovább; ilyen fogalmak nem léteznek, ezek beteg elmék
szüleményei. Mi maradjunk mentálisan egészségesek – többek között az
antifasizmus határozott elutasításával.
0 Megjegyzések