Nem mondhatók egyáltalán megértőnek a toleranciát fennen hirdetők azokkal, akik nem tiltakoztak a hallgatók életét egyáltalán nem befolyásoló szervezeti átalakítás ellen. Csak egy példa: ocsmányul hajbókolóknak nevezik önöket. Ezt várta a magukat toleránsnak nevezőktől?
– Megszoktuk ezeket a jelzőket. Ha mi, nemzetben gondolkodó művészek hallatjuk a hangunkat, az a másik oldal szerint demokráciaellenes, szakmaiatlan. Több nyilatkozatot olvastam a Színművészeti modellváltásáról, és nem világos számomra, hogy mi ellen tiltakoznak. Azt nem merik mondani, hogy a változás ellen, mert akkor kiderül, hogy azt akarják, minden maradjon a régiben, nem kell semmilyen fejlődés. A Színművészeti Egyetemen egyfajta képzés folyik. A hallgatók ízlését, ideológiáját a tanárok határozzák meg, és nem látok közülük olyat, akinek fontos a nemzeti érzés, a keresztény identitás. Főleg most, amikor az unióban annyi szörnyű, véres esemény történik, nagyon fontos lenne, hogy magyarságunk megerősödjön.
Mikor, hol, milyen körülmények között tanulta a színművészetet?
–1981-ben végeztem a Színművészetin, és akkoriban sokkal színesebb volt a tanári kar világnézete, gondolkodásmódja. Osztályvezető tanárom, Békés András régi, félig olasz művészfamília sarjaként nagyon nyitott személyiség volt, nem volt konzervatív, de senkire sem erőltette rá eszmevilágát. Ő, a nagy színházi tapasztalattal felvértezett rendező-tanár maga mellé vette tanársegédnek a pályakezdő, tőle eltérő világnézetű, más rendezési koncepciókat kedvelő Valló Pétert. Ma elképzelhetetlen, hogy egy liberális világnézetű tanárnak nemzeti gondolkodású fiatalember legyen a tanársegédje.
Környezetemben tapasztalom, milyen nagy a félelem balliberális véleménydiktatúrától. Vagy szerénységből nem mernek kiállni a kormány mellett?
–Ezt azoktól kérdezze meg, akik nemzeti érzelmű művészek, de mégsem írták alá a Színművészeti Egyetem modellváltását támogató nyílt levelet. Itt a József Attila Színházban egy József Attila idézet lehet erre a válasz: „fortélyos félelem igazgat.” Tény, hogy a másik oldal jóval hangosabb, tele vannak megmondóemberekkel, de attól, hogy valamit elordítunk, még nem biztos, hogy igaz. A szakma régóta megosztott, de sokkal fájóbb a jellemtelenség. Erre jó példa, hogy amikor Tarlós főpolgármester úr kinevezett a színház igazgatójának, a Magyar Színházi Társaság akkori vezetősége petíciót írt ellenem. És amikor Dörner Györgyöt kinevezték az Újszínház igazgatójának, felhívtak, írjam alá ellene a petíciót. A nemzeti gondolkodású művészeknek pedig még a bizonyítás esélyét sem akarják megadni, mintha szakmailag senkik lennénk.
A tüntetések hangadói attól tartanak, hogy elveszíti az intézmény az autonómiáját, művészi szabadságát. Korábban azt fájlalták, hogy a kormány beleszól az egyetem munkájába. Most, hogy alapítványi fenntartású lesz, az nem tetszik nekik. Ez nem a nyuszi és a sapka esete?
–Sajnos így van, mindegy milyen törvényt fogad el a parlament az előadó-, vagy a színművészettel kapcsolatban, ágálnak ellene, mert nemzeti kormányunk van. Attól tartanak, hogy megszűnhet az intézményben a liberalizmus egyeduralma.
Kormánypárti kulturális diktatúráról beszélnek az ellenzéki művészek. Önt és a modellváltást támogatókat feketeöves fideszeseknek nevezték, akiknek tetszik a Színművészeti felzabálása. A József Attila Színházban viszont továbbra is játszik az a Koltai Róbert, aki azt hangoztatta a tüntetésen: a szakmába ma „olyan senkik akarnak beleszólni, akik a lábukat be nem teszik színházba”. Akkor most ki a kirekesztő?
–Vallom, hogy egy színháznál a szakmaiság az első. A darabválasztás, az előadások minősége az én felelősségem. Ha viszont bárki szembe menne színházunk szellemiségével, tradíciójával, akkor lépnem kell. Hiszen ez így demokratikus.
Pedig éppen a demokrácia teljes hiányára hivatkoznak a demonstrálók.
–Olyanok hivatkoznak a demokráciára, akik télen a „szabad színházért és a függetlenekért” rendeztek szakmainak nem mondható tüntetést. Akik tapsoltak, amikor Pintér Béla Balázs Péter színigazgató szolnoki működését gyalázta, és ezzel az egész várost, és a színház bérleteseit megalázta.
A következő vád, hogy a levél aláírói nem nézik meg a Színművészeti vizsgaelőadásait, és úgy kritizálnak.
–Csehov egyfelvonásosakat láttam. Az egyiken a nézőtéren ültünk és ott is folyt a játék, a másikon a színpadon ültek a nézők és ott játszottak a végzősök. Tehát stúdiójellegű előadások voltak. Nem a hallgatókat hibáztatom ezért, de más egy kis téren játszani, és más egy nagy színpadon. Tudomásul kell venni, hogy a hagyományos színháznak még a legmodernebb előadás esetében is vannak konvenciói. Ezért az oktatás hibája, hogy végzettek sokkal jobban vonzódnak egy alternatív közeghez.
Az ellenzékiek sokszor a magyar adófizetők pénzének elherdálásával vádolják a kormányt. Arról miért nem beszélnek, hogy az egyetemen végzett hallgatók alig szolgálják ki azt magyar kőszínházi hálózatot, melyet az adófizetők befizetéseiből tartanak fenn?
–. Azt tapasztalom, hogy a végzettek 30% -a gondolkodik csak a kőszínházi létben. Aki elvégzi a Színművészetit, esélyt kap arra, hogy elinduljon a színi pályán. Ahhoz, hogy jó művész váljon belőle, sokat, sokféle szerepet kellene játszania. Szerencsém volt, mert a főiskola után Ruszt Józsefhez szerződtem Szegedre. Sokfélét játszottam; egyik este főszerepet, a másikon karaktert. Rómeótól eljutni Lear királyig nagyon hosszú út. Ezért kell ügyesen gazdálkodnia a színésznek a tehetségével, mert nem lehetünk öntörvényűek. Ezt is tanítani kéne a Színművészetin, különben a tehetség elkallódik, nem számít a szakmaiság, és marad az ellenségeskedés.
Belföld ➤ Külföld ➤ Sport ➤ Gazdaság ➤ Kultúra ➤ Bulvár ➤ Életmód ➤ Receptek
0 Megjegyzések