Vagy száz kíváncsi szempár fogadja a látogatót, aki lesétál a Falakon Belüli Szent Pál-templom kriptájába Rómában. Itt rendezkedett be a Joel Nafuma Refugee Center, amely az olasz fővárosban tartózkodó migránsoknak biztosít napközbeni ellátást és tanácsadást. Hogy milyen is itt egy nap? Riportunk a helyszínről.
Európába emberek százezrei érkeztek a világ minden pontjáról az elmúlt években, a kontinensre nehezedő migrációs nyomás alapjaiban befolyásolta az őshonosok életét. Egymásnak ellentmondó útmutatók sorával találkozott Európa lakossága arról, hogy miképp gondolkodjon a bevándorlásról mint jelenségről, vagy épp hogyan vélekedjünk a migránsokról.
De milyen közelről a ma, 2018-ban is aktuális és éles migránshelyzet? Ma Olaszország a legérintettebb ország ebben a témában: közel mentünk, megszólítottuk és megismertük az érintetteket – egy olyan helyen, ahol mindennapjaikat töltik azok, akiket kiraktak a menekülttáborokból.
Riportunk a római Joel Nafuma Refugee Centerből.
Rómában hetek óta kánikula uralkodik, így nem is bánom, amikor fél órányi, katedrálisokkal, turisták tömegével és zsibvásárokkal tarkított, három dombon átvezető sétám után a város közepén található Falakon Belüli Szent Pál-templom kriptájához érek,
ahol áporodott, de hűvös levegő és nagyjából száz kíváncsi szempár fogad.
Ennek elsődleges oka, hogy a JNRC egy – túlnyomó többségben – afrikai férfiakat fogadó migráns-napközi, így fehér fiatal nőként kevéssé illettek a képbe. Érkezésemre azonban számított a vezetőség, így néhány perccel később már Drew-val, a központ egyik koordinátorával kezdek beszélgetni munkájukról, feladataikról és reményeikről.
A JNRC egy átlagos hétköznapon nagyjából 250 bevándorlót és menedékkérőt fogad az első római protestáns templomként az 1870-es években épült templom kriptájában 8:30 és 13:30 között. Az Amerikában bejegyzett szervezet fő célkitűzése, hogy a menekülteket támogassa nemükre, vallási nézeteikre, múltjukra való tekintet nélkül, valamint igényeik szerint egyéni segítséget nyújtsanak nekik bármilyen praktikus dologban.
A központba látogatók minden nap reggelihez juthatnak, nyelvórákon vehetnek részt, pszichológiai segítséget kérhetnek, szakértő közbenjárásával önéletrajzot írhatnak, vagy akár csak nyugodtan leülhetnek valahol, hogy feltöltsék telefonjaikat, internetezzenek vagy megnézzenek egy filmet.
„A migráció folytán Európába került emberek többségének borzasztóan kevés öröm van az életében, amikor kapcsolatba lépnek a szervezettel. Mi szeretnénk az egyik örömforrásuk lenni: otthon, távol az otthonuktól” – mondja Drew, akivel a szervezet közösségi terében ülünk le beszélgetni. Mint elmondja, szeretnének „rövid távú hídként szolgálni” az Olaszországba érkezők számára, vagyis segíteni az első lépésekben; felvenni a kapcsolatot a szükséges intézetekkel, iránymutatást adni, vagy akár munkát közvetíteni az állást kereső bevándorlóknak. „Függetlenül attól, mi a vallásod, milyen a bőrszíned vagy honnan származol – ha szükséged van valamire, igyekszünk majd segíteni” – hangsúlyozza.
A szervezet az itt lévők szerint ebben a bárki által megtapasztalható „pozitív, »bármikor beugorhat bárki« légkörben” tér el sok más, akár római, akár nemzetközi segítőhelytől. A barátságosság jelen van mindenhol: az amerikai férfi reggelizés közben mesél nekem munkájáról, nem elmulasztva köszönteni a néhány percenként újra és újra minket megközelítő vendégeket, önkénteseket.
Márpedig mindkettőből akad jó néhány: évente nagyjából húszezer vendég – a szóhasználat nem véletlen,
vendégnek szólítanak minden hozzájuk érkező bevándorlót
– látogat el ebbe a Rómában egyedüliként nappal nyitva tartó, migránsoknak fenntartott központba, akiket több mint hatvan önkéntes segít.
A szervezet ezen a kedd délelőttön is pörög. A közösségi térben mellettünk az egyik asztalnál önéletrajzot írnak, egy másik asztalnál két önkéntes pszichológus egyezteti a munkáját, egy harmadiknál pedig négy vendég pingpongozik. Míg Drew egy munkatársával beszélget, körbesétálok: ekkor látom, hogy a hátunk mögött egy sarokban imaszőnyegen térdel egy férfi, mások elmélyülten sakkoznak vagy éppen zongoráznak a pincében.
Az egyik tanterem melletti sarokban egy raktárra leszek figyelmes: mint utóbb kiderül, ez a supply room, innen kérhetnek ruhákat, szükséges holmikat a központba látogatók. Megszólítom az itt pakolgató hatvan körüli nőt, aki – mint elmeséli – már hat éve önkénteskedik a szervezetnél. Nyugdíjas kora előtt Gambiában dolgozott segítőként, főképpen az oktatásban. Amikor teheti, eljön a JNRC-hez, még akkor is, ha számára igen „felkavaró” látni, hogyan alakultak a dolgok az elmúlt néhány évtizedben, és mi minden történt, aminek eredményeképpen most Európában vannak ezek az emberek.
Az idősebb hölgy után egy egyetemista lánnyal kezdek beszélgetni, aki Németországból érkezett. Nemzetközi szociális munkás szakon tanult otthoni egyetemén, most pedig gyakorlatát tölti a JNRC-nél, ahol meglepődve tapasztalta a német és olasz rendszer közötti különbségeket. „Németországban jobb ellátásban részesülnek az emberek, főleg ha az anyagiakra gondolunk. Nálunk például nem laknak ennyien az utcákon” – mondja a lány, aki korábban hazájában dolgozott bevándorlókkal.
A JNRC-be látogató migránsok helyzete valóban nem a legjobb: a szervezet egy korábbi, saját kutatása szerint az akkor megkérdezett vendégek 47 százaléka aktuálisan hajléktalan volt, míg az embereknek 60 százaléka ismerte el, hogy Olaszországba érkezése óta valamikor élt már az utcán. Eredményeik szerint az emberek átlagosan több mint egy évig (12,5 hónapig) voltak hajléktalanok.
Eva, a német szociális munkás szerint ez kétségtelenül kihat a szervezet munkájára is. Saját példáját megosztva magyarázza: nehéz úgy tanítani valakit egy idegen nyelvre, hogy a személy közben létfontosságú dolgok miatt aggódik, és így nem tud kellőképpen figyelni, koncentrálni. Elmondása szerint a diákjai többnyire lelkesek és szorgalmasak, aminek hátterében az állhat, hogy vagy szeretnének Németországba költözni, vagy már ott voltak európai tartózkodásuk bizonyos pontján, csak most újra Olaszországba kényszerültek, például a tartózkodási engedélyük meghosszabbítása miatt.
Így állhat elő az a helyzet, hogy egyes vendégek hosszabb, mások rövidebb ideig járnak a központba, megint mások pedig vissza-visszatérnek, akár évek múltával is. Amikor erről kérdezem Drew-t, szétnéz és elmondja: vannak emberek, akik ténylegesen nyolc éve járnak ide, de most körbenézve is lát öt-hat arcot, akivel korábban még nem találkozott. Minden a tartózkodási engedélyen múlik: a legtöbben, akik itt vannak, arra várnak, hogy kiderüljön, maradhatnak-e Európában.
Ez a várakozás azonban egy évnél is tovább tarthat.
Drew hangsúlyozza: arra mindenképp érdemes készülniük, hogy Olaszországban marasztaló engedélyt kapnak a kérvényezők, ugyanis ha így történik, szükségük lesz lakhelyre, munkára és természetesen nyelvtudásra is.
A központ látogatóinak fő nyelvei jelenleg az olasz, a francia, a bambara/mandinka, az angol és az arab. Érződik ez a színesség, ha az ember a JNRC-nél tölt néhány órát: mindenféle nyelvet hallhat, néha egy-egy beszélgetésen belül többet is. Ennek oka, hogy a szervezetnél számos ország képviselteti magát: 2017-ben 47 országból érkezett az újként regisztrált 1353 vendég. Ezen érkezetteknek több mint a fele Maliból, Guineából, Afganisztánból, Elefántcsontpartról és Szomáliából érkezett.
A bábeli összevisszaság és egyéb gondok megelőzése érdekében a szervezetnél
„kulturális mediátorok” is dolgoznak békefenntartóként.
Egy ilyen mediátorral, Haméval kezdek beszélgetni, aki 2014-ben érkezett Gambiából Líbián keresztül Olaszországba. Eleinte vendégként járt a JNRC-hez, az elmúlt két évben pedig a fizetett alkalmazottak egyike lett. Itáliába érkezése után másfél évig élt egy migránstáborban, ez idő alatt már tanult olaszul, majd két évre kapott tartózkodási engedélyt, így már saját albérletéből jár dolgozni. Miközben ezt meséli, előveszi nagy becsben tartott plasztikkártyáját, egy fényképes igazolványt, ami bizonyítja, hogy jogszerűen tartózkodik az országban.
A harmincéves fiú tehát jelenleg békefenntartóként dolgozik – a szóhasználat pedig itt is fontos. Elmagyarázza: ő nem egy őr, nem egy „security-s”. Nem arra az esetre van itt, hogy szétválasszon valakiket, ha megtörténik a baj, hanem arra, hogy megelőzze a konfliktusokat. A konkrétumokról kérdezve elmondja: általában nem várja ki, hogy bármiből harc legyen. Ha látja, hogy gond van, vagy csupán feszült valaki, odamegy kicsit beszélgetni – már ezzel sokat lehet segíteni. Hame hozzáteszi: emlékszik, milyen úgy megérkezni egy országba, hogy nincsenek az embereknek barátai, és milyen jó megtapasztalni azt, hogy egy szervezetnél barátságos arcok fogadják az újakat.
A tőle hallottak pedig valóban hitelesen hatnak: a fiú angolul is nagyon gyorsan beszél, sok információt szeretne átadni, és első perctől kezdve nagyon barátságos. Végül is, a munkájának egy része épp ebből áll: kommunikál, információt oszt meg vagy fordít, ugyanis Hame hét nyelven ért és beszél – ami igen jól jön, amikor egy-egy újonnan érkezett tagot köszöntenek. A férfi szereti ezt a munkát: elmondja, élvezi, hogy segíteni tud, és reméli, még sokáig hasznát veszik a szervezetnél.
A konfliktusokról, illetve azok elkerüléséről később Drew-val is beszélgetek, aki a hatóságokkal való jó együttműködést emeli ki. Időről időre előfordul, hogy a rendőrség felkeresi a szervezetet és megkéri, hogy nézzen utána egy-két embernek a JNRC belső adatbázisában, mert esetlegesen terrorizmus vagy más bűntény gyanúja merült fel az illetékes kapcsán. „Ilyenkor telefonon előre egyeztetünk a rendőrökkel, ők pedig nagyon rendesek, nem is vesznek például egyenruhát, amikor idejönnek, mert tudják, hogy azzal sok esetben distresszt keltenének a vendégeinkben” – meséli a koordinátor.
A distresszről és a konfliktusokról pedig a másik oldal hangjára is kíváncsi lettem, így a szervezet egyik önkéntes pszichológiai tanácsadójával, egy középkorú nővel kezdek beszélgetni. Az olasz nő két éve végzett tanácsadó szakon az iskolában, most pedig főképpen azért jár ide – hetente kétszer néhány órára –, hogy tapasztalatokat gyűjtsön és rászorulókon segítsen. Jelenleg három fővel folytat egyéni terápiát és egy kollégájával közösen csoportos foglalkozásokat vezet.
„Ezek a foglalkozások mindig az itt és mostról szólnak, arról, hogy egy jó jelent, egy pozitív élményt adjunk a vendégeknek” – foglalja össze a csoportos terápiák lényegét a hölgy. Kiemeli: ilyenkor képtelenség a régi, akár otthonról hozott, akár az utazás alatt szerezett sérelmeket feldolgozni, ám az emberek általában nem is hozzák be ezek a témákat egy csoportos alkalmon.
Állítása szerint több tér van az ilyen témákra egy-egy egyéni foglalkozás alkalmával, ám olyankor is csak a jövő perspektívájából érdemes a múltra tekinteni. A tanácsadó hozzáteszi: ezeket az alkalmakat sokszor nem úgy kell elképzelni, mint egy-egy fizetett terápiát – a kliensek például időről időre késnek vagy akár el sem jönnek, korábbi figyelmeztetések nélkül. Beszélgetésünk alkalmával a hölgy egyébként épp indulni készül: akkor már több mint egy órája várta a vendéget, akivel megbeszélt időpontja volt, és úgy döntött, nem vár tovább.
A beszélgetések után leülök az egyik asztalhoz és az eddigiek tudatában újra végignézek az ott tartózkodókon. A dolgozók nagy része száztíz százalékon pörög, a vendégek pedig többnyire egymással törődnek: együtt játszanak valamit, beszélgetnek, vagy csak közösen néznek egy filmet. Egy otthontalan, vagy otthonától minimum egy tengeren túlra került ember számára ez is hatalmas érték.
0 Megjegyzések