Sajátos vezércikkben reagált a magyarországi választási eredményekre a londoni Times április 10-én. Jóllehet az írás sokkal kevésbé elfogult, mint az ugyanezen a napon megjelent tudósítás és elemzés – ez utóbbiban Viktator névvel illetik a magyar miniszterelnököt –, mégis olyan kijelentéseket tartalmaz, amelyek megint csak a Magyarországgal és általában véve a kelet-közép-európai régióval szembeni kettős mércéről tanúskodnak.
Már a választás eredményének megfogalmazása is értékítéletet hordoz magában: „A következő négy évben Orbán Viktor olyan nagy többséggel kormányozhat majd, amellyel saját igényei szerint alakíthatja a fiatal magyarországi demokráciát.”
A britek már a korábbi kétharmados Fidesz-győzelmek idején is aggódtak a kormánypárt „túlságosan nagy” parlamenti többsége miatt. Mintha a választás eredménye nem a szavazókon múlna. Mégis mit csináljon egy győztes párt, ha a stabil kormányzáshoz feltétlenül szükséges számú mandátumnál többel jutalmazzák a választók? Ajánlja fel a képviselői helyeket jótékonysági célra? Vagy sorsolja ki őket az ellenzéki pártok között?
Arról nem is beszélve, hogy Tony Blair 1997-es, elsöprő győzelme után senkiben nem merültek fel ilyen aggodalmak. Pedig az akkori alsóház 659 képviselői helyéből 418-at szerzett meg a Munkáspárt. Ez több mint 63 százalékos többség, ami ugyan kevesebb, mint a kétharmad, de a brit parlamentben ennek nincs jelentősége, hiszen ott nem létezik a minősített többség fogalma. Bármilyen törvényről legyen is szó, a parlamenti szavazásnál akár egyfős többség is elegendő.
Tony Blair azonban nemcsak hogy óriási többséget szerzett, hanem a mostani magyar választáshoz kísértetiesen hasonlító 71 százalékos részvételi aránnyal – amire brit parlamenti választáson azóta sem volt példa – hatalmas legitimációt is. Ezzel a valóban páratlan támogatottsággal a háta mögött az alkotmányos rend radikális átalakításába kezdett: a Lordok Házában egy kis csoportot kivéve eltörölte az öröklésen alapuló képviseleti jogot, és ezzel az arisztokrácia legnagyobb részét kizárta a törvényhozásból. Egy modern demokráciában valóban megkérdőjelezhető az arisztokrácia automatikus képviseleti joga, de azért ebben a lépésben alighanem az a tény is belejátszott, hogy az örökölt címmel rendelkezők többsége konzervatív párti volt.
Blair nevéhez fűződik a tartományok, Wales, Skócia és Észak-Írország önrendelkezésének bevezetése, a helyi parlamentek, illetve nemzetgyűlések felállítása és persze a szigetország és az Európai Unió kapcsolatának szorosabbra fűzése. Ezek közé tartozott a korábbi kormányzatok részéről kialkudott, az Egyesült Királyság által élvezett több uniós kivétel feladása vagy az emberi jogok európai egyezményének beemelése a brit törvényekbe.
És Tony Blair kormánya volt az is, amely a 2004-es uniós bővítéskor úgy döntött, hogy az új tagállamokkal szemben nem él a szabad munkaerő-vándorlás korlátozásának jogával, amit az Ír Köztársaságon kívül minden más régi tagállam a maximálisan megengedett hét évig érvényben tartott. Ez a döntés az új tagállamok számára nagyon pozitívnak tűnhetett, de az ebből eredő tömeges bevándorlás komoly társadalmi feszültségeket okozott. Egyes becslések szerint volt idő, amikor egymillió frissen érkezett lengyel állampolgár dolgozott a szigetországban.
Vagyis Tony Blair nagy parlamenti többségét kihasználva igencsak átalakította az Egyesült Királyság több száz éves demokráciáját, mégsem kiáltott senki diktatúrát.
A Times vezércikke természetesen megemlíti a kormánypártok bevándorlásellenes kampányát és a tervezett Stop, Soros! törvényt is, ám a lap szerint „a Soros által támogatott, Magyarország keresztény kultúráját felhígítani hivatott kényszerű muszlim migrációról” szóló üzenetnek nincs tényszerű alapja.
Ugyanakkor a cikk elismeri, hogy az Európai Unió nem ismerte fel, hogy az új tagállamokban milyen felháborodást vált ki a kötelező migrációs kvóta, és ha az Európai Bizottság és más brüsszeli szervezetek továbbra is „túlreagálják” Orbán Viktor illiberális demokráciáról vallott nézeteit, azzal könnyen Oroszország és Törökország karjaiban sodorhatják Magyarországot, ami a lap szerint az EU és a magyar lakosság számára is a lehető legrosszabb végkifejlet volna.
Az EU-nak azt a tanulságot kell levonnia, zárja a Times vezércikke, hogy ha folyamatosan kioktatja Kelet-Európát azzal kapcsolatban, hogy mi elfogadható egy demokráciában, akkor ezzel az egész kelet-európai demokráciát veszélyeztetheti. De miközben a cikk a kioktatást veti az Európai Unió szemére, Magyarországot illetően nem riad vissza a kioktató hangnemtől. „A kormánypárti tévécsatornák és a magukat az állam által veszélyeztetve érző NGO-k aggasztóan emlékeztetnek Vlagyimir Putyin elnökségének korai szakaszára. Magyarország még nem indult el ezen az úton” – írja a lap.
Az illegális migráció szigorú korlátozását ért kritika kapcsán érdemes megemlíteni, hogy az Egyesült Királyság soha nem csatlakozott a schengeni egyezményhez, az uniós menekültkvóták rá nem vonatkoznak, és a kísérő nélküli kiskorúakat kivéve az ország nem fogad be Szíriából illegálisan Európába érkezett migránsokat, hanem közvetlenül Szíriából vagy a szomszédos országokban felállított menekülttárborokból érkező kérelmeket bírálnak el, és csak meghatározott számú letelepedési engedélyt adnak ki. London emellett jelentős anyagi támogatást nyújtott a csatornaalagút calais-i termináljának biztonságát védő kerítésrendszer kiépítéséhez is.
Ahogy Tibor Fischer magyar származású író a Daily Telegraph hasábjain fogalmaz, Orbán Viktor kampányát félrevezetően migrációellenesnek nevezik, holott az valójában a kontrollálatlan, illegális bevándorlás és a „magukat menedékkérőknek nevező emberek” unió általi betelepítése ellen foglal állást.
Orbán Viktor úgy gondolja, hogy egy országnak beleszólást kell engedni abba, hogy ki lépheti át a határait. „Az a gyanúm, ezzel sok európai szavazó egyetértene”, jegyezi meg Tibor Fischer. Joggal, hiszen az Egyesült Királyságban az unióból való kilépés egyik fő mozgatórugója is éppen az volt, hogy visszaszerezzék az ellenőrzést az ország határai fölött.
A szerző újságíró (London)
0 Megjegyzések