Az Európai Unió egyre több tagországot számlál, amelyek eddig is jelentős változatosságot mutattak és fognak mutatni kulturális, nyelvi és etnikai téren egyaránt.
Változatosságukat tovább gazdagítják az Európán kívüli országokkal folytatott kereskedelmi és intellektuális cserék, az így kiépült szoros kapcsolatok, valamint fogékonyságuk a külföldi kulturális hatások iránt. Az egyes európai országok tömeges bevándorlással történő átalakítása vitathatatlanul nagyobb egyformaságot és kevesebb változatosságot és egyediséget teremtene, mint ami nélküle érvényesül. Ebből a meggyőződésből kiindulva az lenne logikus, ha az európai államok meglehetősen szigorú korlátokat állítanának az Európán kívüli orszáokból érkező bevándorlás elé. Az európai népek túlnyomó többsége mindig egyetértett ezzel a logikával. Az Európai Unió magas rangú politikai köreiben azonban egy ezzel a következtetéssel ellentétes filozófia vált uralkodóvá. Ez a filozófia olyan nézeteket támogatott és ezek mentén olyan politikákat fogadott el, amelyeket a rövidség kedvéért talán azokkal a bírálatokkal lehetne szemléltetni, amelyeket egy magas rangú nem európai államférfi, Kofi Annan, az Egyesült Nemzetek akkori főtitkára intézett az öreg kontinens döntéshozóihoz. Szigorú véleményét és következtetését 2004-ben, Brüsszelben az Európai Parlament előtt tartott – sokat reklámozott – beszédében fejtette ki, abból az alkalomból, hogy átvette a gondolat szabadságát jelképező Andrej Szaharov-díjat.
Kofi Annan nyilatkozata, a Miért van szüksége Európának bevándorlási stratégiára (Kofi Annan 2004) – amelyet a díj átvételekor tartott eszédével egyidejűleg hoztak nyilvánosságra – világosan kifejti az üzenet lényegét. Annan korábbi beszámolójában, amelyet az ENSZ közgyűlésén tartott, a migrációt a nemzetközi közösség részéről kiemelten kezelendő kérdésnek nevezte. A téma fontossá vált. Az Egyesült Nemzetek sürgetésére létrejött a Nemzetközi Migráció Globális Bizottsága (Global Commission for International Migration), egyike azoknak a sokasodó kezdeményezéseknek, amelyek azt a szándékot jelezték, hogy korlátozzák az országok szuverén jogát arra, hogy a bevándorlásról egyoldalú döntéseket hozzanak.
Annan kezdő mondatai kissé homályosan körvonalazták a tézist: „A kibővített Európai Unió előtt álló egyik legnagyobb próbatétel az elkövetkező években és évtizedekben az lesz, hogyan kezeli a bevándorlás kihívását. Ha az európai társadalmak meg tudnak felelni ennek a kihívásnak, a bevándorlás gazdagítani és erősíteni fogja őket. Ha ezt elmulasztják, az eredmény az életszínvonal csökkenése és a társadalom megosztottsága lehet.”
A főtitkár azonban a továbbiakban kifejtette, hogy a kihívásnak való megfelelés olyan szakpolitikák elfogadását jelenti, amelyek több bevándorló befogadását teszik lehetővé: „Nem lehet kétség afelől, hogy az európai társadalmaknak szükségük van bevándorlásra. Az európaiak tovább élnek és kevesebb a gyermekük.
Bevándorlás nélkül […] az állások betöltetlenül maradnának, a szolgáltatások elmaradnának, mivel a gazdaság visszaesne, és a társadalom stagnálna. A bevándorlás önmagában nem fogja megoldani ezeket a problémákat, de lényeges részét képezi bármely megoldásnak.” És a záró bekezdés összefoglalta az érvelés lényegét: „A huszonegyedik században a migránsoknak szükségük van Európára. De Európának is szüksége van migránsokra. Egy zárt Európa önzőbb, szegényebb, gyengébb, öregebb Európa lenne. Egy nyitott Európa méltányosabb, gazdagabb, erősebb, fiatalabb Európa lenne – feltéve, ha Európa jól kezeli a bevándorlást.” Ez a beszéd olyan tételeket hirdetett, amelyek az Európai Unió brüsszeli központjában és a legtöbb európai fővárosban az elmúlt évtizedben közhellyé váltak az öreg kontinens demográfiai sorsáról folyó beszélgetésekben. Annan beszédének tételei az európai politikai és gazdasági elit köreiben ma uralkodó nézeteket tükrözik. De a magabiztos „nem lehet kétség” megállapítás indokolatlan. Lehet érveket felhozni az Annan, illetve előtte és utána sok európai értelmiségi és döntéshozó által kifejtett állítások mellett, de ugyanúgy vannak ellenérvek is, amelyek gyengítik ezeket az állításokat, sőt egyenesen ellentmondanak nekik.
A nemzetközi migráció kérdései bonyolultak, mert azok a gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai előnyök és hátrányok, amelyek a migráció miatt a népességre hárulnak, sokfélék, és nem egyenletesen oszlanak el. Az a korábban ismertetett néhány szám, amely Európa és a külvilág népessége közötti változó egyensúlyt mutatja, kínál helytálló érveket.
Először is, Európa viszonylagos demográfiai marginalizációja elkerülhetetlen. Ha ez problémaként vetődik fel, a bevándorlás nem jelent megoldást. Európa nem tud demográfiai versenybe bocsátkozni, és nyilván nem kell ilyen versenybe bocsátkoznia közvetlen földrajzi szomszédságával, a Szaharától délre fekvő afrikai országokról és Dél-Ázsiáról nem is szólva. Semmiféle reális belső demográfiai megújulás nem lenne képes érzékelhetően mérsékelni a jelenlegi nagyságbeli különbséget Európa és közeli vagy távoli szomszédai között, vagy csökkenteni az elkövetkező évtizedekben elkerülhetetlenül tovább mélyülő strukturális különbségeket. Az Európai Unió és a külvilág nagy része között az átlagos jövedelem terén (valamint más társadalmi és politikai adottságok tekintetében, amelyeket a jövedelem nem kielégítően mér) meglévő jelentős különbségek fennmaradnak, és sok esetben valószínűleg fokozódni fognak. Valószínű tehát, hogy potenciálisan igen nagy azoknak a leendő migránsoknak a száma, akik a szegényebb országokból az Európai Unióba szeretnének vándorolni. A jelen migrációs válság ezt világosan szemlélteti. Szinte biztos, hogy sokkal nagyobb lenne a bevándorlók száma, ha még azok a gyenge akadályok sem lennének, amelyeket az Európai Unió a bevándorlással szemben jelenleg fenntart.
Ám az Európai Unió népességcsökkenésének elhárítása, és különösen az öregedés bevándorlással történő ellensúlyozása olyan hatalmas vándorhullámot igényelne, amely gyökeresen megváltoztatná a befogadó országok népességének társadalmi és gazdasági jellemzőit. Demográfiai szempontból erősen megkérdőjelezhető, hogy egy „nyitott Európa” tényleg „méltányosabb, gazdagabb, erősebb, fiatalabb” lenne-e. A „fiatalabb” egyértelmű állításnak tűnhet, de nem az. A fiatalító hatás ideiglenes, mivel a bevándorlók is öregednek és eltartottakká válnak. A fiatalítás fenntartása fiatal bevándorlók folyamatos beáramlását igényelné, ami a bennszülött népesség reprodukciónál alacsonyabb termékenységével együtt azt jelentené, hogy az eredeti népességet idővel teljes mértékben a bevándorlók és leszármazottaik váltanák fel.
„Méltányosabb, gazdagabb, erősebb”, ezek szintén olyan következmények, amelyek aligha kapcsolhatók a tömeges bevándorláshoz. A méltányosságot egy közösségen belül elsősorban és leginkább olyan kritériumok szerint kell értékelni, amelyek a méltányosságot a bennszülött népességre vonatkoztatva mérik. Bevándorlási politikát más országok demográfiai viselkedésére válaszul megfogalmazni azon az alapon, hogy „a migránsoknak szükségük van Európára”, nem felel meg ennek a kritériumnak.
Ami a gazdagságot illeti, a deduktív érvelés és a bőséges empirikus bizonyíték egyaránt azt mutatja, hogy a demográfiai szempontból jelentős bevándorlás hátrányosan érinti a befogadó népesség szegényebb rétegeinek anyagi színvonalát és szociális jóllétét azáltal, hogy a bérskála alsó végén lenyomja a bérszínvonalat, és feszültséget kelt az iskolákban, a lakáspiacon, valamint a jóléti és környezeti minőségi szolgáltatások terén. Tömeges bevándorlás egy már népes országba legfeljebb az összjövedelem vonatkozásában teheti „gazdagabbá” az érintett országot, nem pedig egy főre számítva. Ám olyan országban, amelynek már elég nagy a népessége, csak az utóbbi ismérvnek van valódi értéke. De még ha elérhetők lennének is egy főre jutó nyereségek a nagyszámú bevándorló befogadásával, a nyereség eloszlása egyenlőtlen lenne: sokan roszszabbul járnának. Az ilyen veszteségek ellensúlyozása, még ha elméletileg lehetséges is, a gyakorlatban soha nem valósul meg.
Tehát míg a bevándorlók maguk valószínűleg tiszta nyereségként könyvelhetnék el önkéntes költözésüket, a befogadó népesség jólétének gyarapodása messze nem biztosított, és valószínűleg egyenlőtlen lenne. Az Annan által említett „csökkenő életszínvonal és társadalmi megosztottság” tehát inkább a tömeges bevándorlás következménye volna, nem pedig a letelepedni kívánó migránsok előtt zárt határoké, kivéve a kisszámú kiválasztottat, akik menedékjogot kapnak, vagy akiknek legális bevándorlóként történő befogadása határozottan és egyértelműen a befogadó társadalom érdekében áll.
0 Megjegyzések