Kína századunk legnagyobb projektjével, az Új Selyemút kezdeményezéssel szó szerint a fél világnak nyújtja baráti kezét gazdasági, turisztikai és egyéb együttműködést kínálva
Azt pedig 1990 óta tudjuk, hogy az Egyesült Államok a szövetségesünk és, hangzik el gyakran, hogy e szövetség alappillére a NATO. A transzatlanti térségen messze túlnyúló katonás barátság garanciája. Így tehát Kína és az Egyesült Államok Magyarországhoz fűződő kapcsolatainak összevetésénél nem barát és ellenség kontrasztjáról, hanem két barát hozzánk való, de egymástól eltérő viszonyáról van szó.
Kezdjük jelenségekkel, hiszen azok tele vannak szimbólumokkal, amelyek köztudottan olyannyira fontosak. Mint a liberális Hollandia Heineken sörgyárának igen gyenge minőségű termékein látható vörös csillag. És akit nem zavar az, hogy ez egyeseket a sztálini táborokban megölt milliókra emlékezteti, netán odaveszett szüleire, nagyszüleire, jobb, ha nem emlegeti mímelt felindultsággal a Mennyei Béke terét sem annak kapcsán, amikor oda egy magyar jobboldali politikus ellátogat. Főleg nem azon SZDSZ-esek és leszármazottjaik, akiknek középiskolás korukban nem volt elég a kádári kommunizmus, mert nekik Mao Ce-tungé kellett.
Kezdjük tehát a világ e két leghatalmasabb országának budapesti „lenyomatával”. Azaz az amerikai és a kínai nagykövetséggel.
Az egyik a Szabadság téren terpeszkedik el, a tér nem kis részét elfoglalva Guantánamo-szerű szerkezetével, nemhogy terroristákat, de nagy lendülettel a helyi viszonyok miatt felgyorsulni amúgy sem képes kamiont is megállító olyan acélrúd kerítésrendszerrel, amelyet ha az Orbán-kormány Röszkénél állítana fel, Jean-Claude Juncker megháromszorozná reggeli snapszadagját.
Ez az a nagykövetség, amely 1990 óta és egy picit már előbbtől is oly hathatós és szerelmetes támogatást nyújtott mindazoknak, akik fenntartói voltak nálunk a Heineken-üvegeken elhelyezett vörös csillagos rendszernek. És viseltettek demonstratív ellenségességgel, sőt, olykor – így ma is – kifejezett undorral mindazokkal szemben, akik Magyarországon a szovjet elnyomás kárvallottjai és a nyugati világ nemegyszer börtönnel is járó szellemi támogatói voltak.
Ez az az Egyesült Államok, amelytől mást sem kapunk, mint bírálatot és rúgást. Nemegyszer hetente avatkozva be egy állítólag szuverén ország belügyeibe. És messze nem úgy, mint ahogyan azt nem egy baráttól, de egy kívülállótól is elvárnánk.
Ugye nem kell sorolni? Mármint azokat a támadásokat, amelyeket a legutóbbi időkben kapunk a hivatalos Washingtontól. Hogy Magyarország nem fogadhat el egy felsőoktatási törvényt, mert – és most csupaszítsuk le a sminket – az Soros egyetemét is érinti, megszüntetve azt a negatív diszkriminációt, hogy míg az magyar és amerikai diplomát is kiadhat, addig proli magyar társa csak egyet, a kisebb értékű magyar diplomát. Mert Záhonytól Kőszegig nincs ember e földön, legyen jobboldali vagy liberális, aki elhinné, hogy nem ekkora, de ennél ezerszer kisebb cirkuszt is rendeztek volna Washingtonék, ha a „károsult” nem George Soros lett volna. Az ezzel kapcsolatban onnan hangoztatott értékek, NATO-tagság és egyebek? Na, hagyjuk…
Vagy itt van Soros másik érdekszférája, a civil szervezeteknek nevezett, ultra- és neoliberális hadrendbe állt NGO-k „szörnyű” sanyargatása. Vagyis az az őket „fenyegető” előírás, amelyet nyugodtan követelhetett volna a Transparency International is, azaz az egyik Soros-csoport, hogy jelöljék meg átláthatóvá tételük érdekében azt, hogy honnan kapnak pénzt.
Mire magának az amerikai külügyminisztériumnak is van képe hazudni arról, hogy az 1938-as, ennél súlyosabb „megbélyegzést” követelő FARA-törvény csak külföldi kormánymegbízó esetén teszi kötelezővé a „külföldi ügynök” megjelölést. Holott az amerikai igazságügyi minisztérium arra a kérdésünkre, hogy a „külföldi megbízó” („Foreign principal”) csak kormány-e vagy más entitás is, április 20-án ezt a felvilágosítást küldte: „Nem. Ez lehet külföldi politikai párt, személy vagy szervezet.”
De felmutathatjuk a magyar testre mért amerikai eredetű ideológiai csapások legutóbbi más kék foltjait is. Mint a 168 Óra idézte június 12-én Thomas K. Yazdgerdit, az amerikai külügyminisztérium holokauszttal foglalkozó különleges megbízottját, aki rosszallotta, hogy a magyar kormány tagjai a „spekuláns” szót használják. Vajon holnap a textilgyáros szó is tiltólistára kerül, ha azt Budapesten mondják?
Mondta e javasolt szóhasználati cenzúrát annak az országnak egy küldötte, amely Afganisztánt és Irakot tartja megszállva, közben öldökölve, Szíriában a törvényes kormány egységeit és civileket bombázza, puszikat dob a Jement szétbombázó, emberi jogok nélkül működő Szaúd-Arábiának, hogy a többi „járulékos kárról” ne is beszéljünk. Vagy arról, hogy az orosz légtértől nem messze kedden amerikai harci gépek majdnem nekimentek az orosz védelmi minisztert szállító repülőgépnek. Aminek súlyát akkor tudjuk igazán „elképzelni”, ha e helyzet fordítottjára gondolnánk, ha New Yorktól nem messze a tenger fölött orosz harci gépek hajkurásznák a Pentagon főnökét. Miközben John „Orbán neofasiszta diktátor” McCain szenátor üvöltözve közölné a következő szétbombázandó ország nevét.
Az amerikai nagykövetségtől még négy kilométernyi távolságban lévő Városligeti fasorban fekszik a kínai nagykövetség barátságos épülete. Udvarán fák, amelyeken madarak csiripelnek. Kínai diplomata sajtófelelősei magyarul állnak készséggel rendelkezésre azoknak, akik tájékozódni kívánnak.
Kedden pedig éppen az Országházban tárgyalt Liu Jen-tung és Orbán Viktor a két ország stratégiai partnerségének megerősítéséről.
Kína századunk legnagyobb projektjével, az Új Selyemút kezdeményezéssel szó szerint a fél világnak nyújtja baráti kezét gazdasági, turisztikai és egyéb együttműködést kínálva. Úgy, hogy az mindkét félnek előnyös és kedvező legyen. Mint Pekingben és más kínai városokban mondják oly gyakran: egyfajta „win-win” partnerséget, azaz ahol mindkét fél csak nyer.
Ez az az ország, amely soha nem szól bele mások belügyeibe, és külpolitikájának négy alappillére van: a béke, a fejlődés, az együttműködés és a kölcsönös előny. Nagyon unalmasak, ugye?
Még jó, hogy századunk ezekkel lesz egyre inkább tele. És nem az oly izgi, baráti szétbombázásokkal.
0 Megjegyzések