A félreértések eloszlatása végett az Európai Parlamentnek a magyar helyzettel kapcsolatos 2017. május 17-i állásfoglalásáról annyit mindenképp szükséges rögzíteni, hogy nem az egyes tagállami jogok gyakorlásának felfüggesztésével járó eljárás kezdeményezéséről döntött a plenáris ülés, bármennyire igyekeznek azt így magyarázni egyes sajtóorgánumok.
Az uniós alapszerződés elhíresült 7. cikkelye ugyanis két, egymástól jól elkülönülő eljárást szabályoz. Az egyik annak a megállapítására irányul, hogy egy tagállam esetében fennáll-e az egyértelmű veszélye annak, hogy súlyosan megsérti az uniós alapértékeket. A másik eljárás viszont már nem az alapvető értékek megsértésének veszélyét, hanem annak tényleges bekövetkezését állapíthatja meg. Az előző eljárásban a döntést a tagállamok által delegált miniszterekből álló tanács négyötödös többséggel hozhatja meg, míg az utóbbi eljárásban a tagállamok miniszterelnökeiből és államfőiből álló Európai Tanács egyhangú döntésére lenne szükség.
Fontos különbség továbbá, hogy a veszélyhelyzet megállapítása esetén az egyetlen következmény az alapszerződés szerint az, hogy a tanács rendszeresen ellenőrzi, hogy azok az okok, amelyek miatt a veszélyhelyzet fennállását megállapította, továbbra is fennállnak-e. Kizárólag az alapértékek tartós és súlyos jogsértésének tényleges bekövetkezését megállapító egyhangú európai tanácsi határozathoz kapcsolható az a szankció, hogy a tagállam egyes jogai, így például a tanácsban fennálló szavazati jog felfüggesztéséről hozhat egy külön döntést a tanács.
Ezen két eljárás közül az Európai Parlament csak a veszélyhelyzet megállapítása iránti vizsgálatot kezdeményezheti, a tagállami jogok felfüggesztésével fenyegetett eljárás kezdeményezésére egyáltalán nincs hatásköre. Ilyet csak a tagállamok egyharmada vagy az Európai Bizottság javasolhat, ilyenről pedig a jelen esetben szó sincs. Ennek megfelelően a plenáris ülés mostani határozata annak vizsgálatára irányul (ennél többre nem is irányulhat), hogy az alapértékek megsértésének veszélye megállapításához szükséges feltételek fennállnak-e Magyarország esetében.
Ennek érdekében a parlament utasította a saját szakbizottságát, hogy készítsen külön jelentést ezzel kapcsolatban. Ha a bizottság által készítendő különjelentés olyan tartalmú, amely megalapozza a veszélyhelyzetre vonatkozó aggodalmakat, akkor a parlament egy újabb határozattal tehet javaslatot a tanácsnak arra, hogy az a saját döntésével állapítsa meg a veszélyhelyzet fennállását. Ha a tanácsban döntést hozó tagállami miniszterek – Magyarország meghallgatását követően – négyötödös többséggel egyetértenének a parlamenti pártok politikusai által elfogadott javaslattal, akkor az alapértékek érvényesülését veszélyeztető helyzetet határozatukban megállapítják, és utána a tanács rendszeresen ellenőrzi, hogy annak okai fennállnak-e még.
Ennyiben ez az eljárás le is zárul. Tehát szó sincs a tagállami jogosítványok felfüggesztésének alapjául szolgáló eljárás kezdeményezéséről vagy megindításáról, erre nem is rendelkezik jogosultsággal a parlament.
Ami viszont az állásfoglalás tartalmát illeti, nem lehet szó nélkül elmenni annak egy alapvető ellentmondása mellett. A parlament ugyanis azt hangsúlyozta, hogy az EU alapvető értékei, köztük a jogállamiság megóvása és a kettős mérce elkerülése iránti feltétlen elkötelezettsége mentén eljárva hozta meg a döntését. Viszont ha ezt komolyan veszi bárki, akkor ez a dokumentum egyben a jogállamiság olyan új doktrínája, amely alapjaiban rázza meg az eddigi „elavult" struktúrát. A parlament jogállamiságról alkotott elképzelésébe ugyanis simán belefért, hogy ebben az állásfoglalásban a magyar kormányt felszólítsa egyes törvények hatályon kívül helyezésére, más törvények módosítására vagy törvényben rögzített határidők felfüggesztésére!
Az állásfoglalást megszavazók számára nem jelent problémát a hatalmi ágak elválasztásának alapelve, az országgyűlési hatáskörbe tartozó törvénykezés elvonása a kormányzati kompetenciába az ő jogállami felfogásukkal teljesen összeegyeztethető. De ugyanilyen szintű jogállami érettségre vall, amikor az elfogadott dokumentum az Emberi Jogok Európai Bírósága előtti nem jogerős döntést véglegesnek tekint, viszont jogerős magyar bírósági döntést minden erre vonatkozó formális eljárás hiányában tisztességtelennek nyilvánít. A parlament állásfoglalása, annak politikai céljától eltérően, nem a magyarországi jogállami helyzetről állított ki bizonyítványt, hanem az azt elfogadó képviselők torz jogállami felfogásáról és alkalmatlanságáról.
Végeredményben a parlament a döntésében felsorolt egyedi, egymástól teljesen elszigetelt esetek alapján azt a feltételezést fogalmazta meg, hogy azok együttesen akár „rendszerszintű fenyegetést jelenthetnek" a jogállamiságra. Mivel ezt a feltételezést hitelt érdemlően indokolni nem tudta, ezért a hipotézise alátámasztásához az érveket – az állásfoglalás szerint – a szakbizottsága különjelentésétől, valamint az Európai Bizottság bizonyítékokra alapozva kialakított értékeléseitől reméli.
Azonban ezek bevárása nélkül már most megelőlegezte azok eredményét, és így rögzítette a koncepciós küldetését: „Magyarország az EU számára olyan vizsgát jelent, amelynek során bizonyíthatja, hogy képes és hajlandó választ adni a saját alapját képező értékeinek valamely tagállam általi veszélyeztetésére és megsértésre." Vagyis a statuáláson van a lényeg, ahogy az A tanú című filmben elhangzott a koncepciós perekről.
A szerző ügyvéd, Európa-jogi szakjogász
Forrás: Tegyük tisztába a 7. cikkelyt!
0 Megjegyzések