A szelevényi születésű hölggyel, Varga Ilonával számos különös dolog történt már eddigi élete során. Művészként és magánemberként is rengeteg élménnyel gazdagodott az elmúlt több mint ötven év alatt, de mindezek közt van egy olyan, amely végigkísérte egész életét.
A szelevényi születésű hölggyel, Varga Ilonával számos különös dolog történt már eddigi élete során. Művészként és magánemberként is rengeteg élménnyel gazdagodott az elmúlt több mint ötven év alatt, de mindezek közt van egy olyan, amely végigkísérte egész életét.
Varga Ilona gyermekkorában ismerkedett meg a rajzolással és ekkor kezdett érdeklődni a festészet iránt is. Azokban az időkben, ha valaki azt mondta volna neki, hogy egy alkotását egyszer egy milánói kiállításon mutatják majd be, bizonyára legyintett volna a megjegyzésre. Pedig a közelmúltban ez történt. Saluto című festménye ugyanis nagy sikert aratott az olasz város képmustráján, melynek mottója Arte Senza Confini, azaz Művészetek határok nélkül volt.
– Lányom Olaszországban él, ő támogatott, hogy bemutatkozhassak Milánóban. A kiállítás kiemelkedő műveiből egy album is készült, mely száz kiemelkedő képet tartalmazott. Óriási öröm volt azt látni, hogy ezek közé az én képem is bekerült – mondta el Ica néni, akinek a munkásságát nem övezte mindig tisztelet és megbecsülés.
– Már tizenkét évesen rendkívüli rajzolónak tartottak, de ekkortájt méltatlan feladatokat kaptam: gúnyrajzokat készíttettek velem. Szörnyűnek és méltatlannak éreztem ezt, főként mivel ezeket a korabeli gazdagok megcsúfolására használták. Nagybátyám ekkor felkereste édesapámat és felajánlotta neki, hogy elvinne engem Budapestre, hogy ott tanulhassak. Hát így kerültem a Lorántffy utcai gimnáziumba… – kezdte korai élményeinek részletezését a művész.
– Az ‘56-os forradalmi események az utcán értek, egylapos újságokat árultam a harci cselekmények idején, a Dohány utca közelében.
Korábbi iskolaigazgatója azonban figyelmeztette, ne maradjon a veszélyes pesti utcákon.
November elején, a forradalom végnapjaiban viszont élete sorsdöntő élményét élhette át Varga Ilona, a szelevényi rajzművész.
– Elfogyott a kenyerünk és nagybátyám kérte, hogy menjek a Ménesi úton a Gellérthegy irányába, mert ott van egy bolt, ahol kenyeret is lehet kapni.
Amikor az üzlethez értem, azt láttam, hogy a bejárat előtt rengeteg ember áll és beszélget. A tömegből valaki azt mondta, nem lesz itt ma már kenyér, egy másik pedig felszólalt, hogy nyugodjunk meg, majd hoznak. Én úgy álltam az eseményekhez, hogy majdcsak lesz valami, de semmi sem történt. Nemsokkal később halk susogást hallottam, amint végigszeli az utcát, a zúgás nálunk állt meg. Lövések voltak.
– Ebben a forgatagban egy magas férfi ragadott meg, és nagy erővel odébbrántott, majd hangosan rám parancsolt, hogy ide állj te, mert ezek még megölnek bennünket.
– Hirtelen nem tudtam ki volt az az ember, de hallgattam rá, meg sem mertem mozdulni. Ekkor a várakozók közül néhányan felfigyeltek a férfira, és volt, aki felismerte a tömegben, majd nevén szólította. Ekkor az emberek odaléptek hozzá, volt, aki kezet rázott vele, és olyan is, aki megsimította az arcát. Grosics Gyula volt az, az Aranycsapat legendás kapusa… – beszélt a nem mindennapi élményekről.
A lövések később elcsendesedtek, az emberek szétrebbentek. Az élmény óta hosszú évtizedek teltek el, Ica néni pedig minduntalan szerette volna megköszönni az Aranycsapat focistájának, amit érte tett.
– Azt hiszed, hogy összejött, mindig körbe volt véve – hangzott kérdésemre a válasz, hogy próbált-e személyesen beszélni a legendával. – Többször is szerettem volna köszönetet mondani neki, de nem sok lehetőségem volt rá. Egy alkalommal Kunszentmártonba jött a focistákhoz, akkor is próbálkoztam, de sikertelenül.
Végre köszönetet mondhatott
Ica néni a legenda búcsúztatására is ellátogatott.
– A temetést követően újra elmentem a sírjához. Emlékszem, az Erzsébet hídhoz közel egy kertből „kinézett” egy piros rózsa, letörtem, és elindultam vele a bazilikához, hogy a tiszteletemet tegyem. Ott az őr megállított, s megkérdezte, mit akarok. Arra kértem, mutassa meg nekem a jótevőm sírját. Elmondtam neki az egész történetet. Ő jött és vitt is megmutatni az emlékhelyet. A megható az egészben az volt, hogy amíg a rózsát le nem tettem, ő díszlépésben követett. Óriási élmény volt. Akkor és ott éreztem, hogy végre köszönetet mondhattam mindenért.
Forrás: szoljon.hu
0 Megjegyzések