Eltaszította az édesanyja, mégis talpra állt. Annak idején lemaradt a tanulnivalóval, ötéves koráig nem tudott beszélni, ezért később kezdte el tanulmányait.
– Úgy tudom, hogy hányatott sora volt már egészen kicsiként is.
– Igen. Amikor megszülettem, anyám két és fél hónapos koromban eldobott. Nevelőotthonba kerültem. Állandóan sírtam, alig tudtak megnyugtatni. Később egy házaspár állami gondozásba vett. Mostoha körülmények között neveltek fel. Mindig bementem az ottani templomba, és kértem, ha van Isten, akkor kerüljek el innen. Az lett a vége, hogy a mamát feljelentették, és erőszakkal elhoztak onnan. Komáromi Gábornénak köszönhetően Endrődre kerültem az Ungvölgyi családhoz. Eddig egyszer sem keresett az igazi anyám. Amikor felkerestem tótkomlósi otthonában, akkor mélységes megdöbbenés, és sírás fogadott. Nem tudom, hányszor hangzott el az, hogy: „elnézést kérek, de nem állt módomban”. Ezzel nem tudtam mit kezdeni. Hányszor, de hányszor hiányzott egy anyai ölelés, egy anyai szó és legfőképpen a szeretet.
– Éppen ezért nagyon a szívén viseli az árvák sorsát.
– Valóban! Szeretném, ha az állami gondozottak negatív megítélése változna. Annyi, de annyi értékes ember van közöttük. Nem azért rosszak, mert ők azok akarnak lenni, hanem azért, mert nincs, akinek elsírják és elpanaszolják gondjaikat. Nagyobb tolerancia és segítség kellene a társadalomtól és az emberektől. Szerencsére nekem sikerült kiemelkednem.
– Több címe, kitüntetése van, miközben iskolákat végzett, dolgozott. Honnan jön ez a tenni akarás? Hogy lehet ezt bírni?
– Mindig úgy érzem, hogy adnom kell. Feleségem sokszor kérdezi, hogy kinek akarok bizonyítani? Nehéz megmagyaráznom. Sokat kaptam, és sokat kell visszaadnom. Van egy csodálatos családom: szerető feleségem és gyermekeim, akikre nagyon büszke vagyok. Ők azok, akik feledtetik a múltamat. Régen volt egy balesetem, súlyos agyrázkódást kaptam. Amíg lábadoztam, megkerestek, hogy legyek egy alapítványi középiskola igazgatója Szolnokon. Öt évig naponta vonattal ingáztam. Nagyon fárasztó volt, mégis szerettem. Egy iskolát kellett létrehozni a semmiből. Három év után több mint ötszáz fős intézmény lettünk. Munkám elismeréseként magas állami kitüntetésben részesültem, Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kaptam Áder János köztársasági elnöktől.
– Milyen tervei vannak még?
– Készülök egy könyvet írni, amit el is kezdtem. Ugyanakkor elég nehéz vele haladni, mert annyi sok minden lehúz benne. Remélem, hogy sikerül. Jó lenne, ha filmre lehetne vinni. Azt akarom közvetíteni az embereknek, hogy keressünk egy közösséget, ahol nem vagyunk egyedül, és ahol fontosnak érezzük magunkat. Merjünk valóban nagyot álmodni. Sohase torpanjunk meg, hisz’ mindig van kiút. Ez nyilván nem az ital, nem a kábítószer: ez lehet sport, hivatás, a család, lehet vallási közösség.
Lovagrendi programokat is szervez
Rengeteg megbízatása van Ungvölgyi Jánosnak. Ezekről a feladatairól kérdeztük. – Büszke vagyok arra, hogy 2000-től a Templomos Lovagrend tagja vagyok. 1999-ben, egy televíziós interjú során kerültem a látókörükbe. Hagyománytisztelő és katolikus erkölcsi normákon alapuló közösségről van szó. Ajánlással jutottam be, elért munkám és eredményeim alapján. Táboroztatással, lelkiségi feladattal, karitatív munkával foglalkozunk. 2002-től pedig a Templárius Alapítvány kuratóriumi elnökeként is teszem a dolgomat.
Fő feladatunk a lovagrendi programok támogatása és szervezése, és ahhoz az anyagi feltételek megteremtése. 2003-tól pedig a Tiszántúli Kommenda vezetője, kommendátora vagyok. A kommendátor területi vezetőt jelent, azaz, hozzám a tiszántúli rész tartozik. Havonta összejövünk, ahol megbeszéljük a következő időszak feladatait.
Forrás: beol.hu
0 Megjegyzések