Földes András a HVG Pulitzer-emlékdíjas riportere az állatot a mobiltelefonjával verte vissza, sérülés nélkül megúszta az esetet.
A szűk völgyben fekvő településről a hegyoldalba vezető úton indult el. Már a gerinc közelében járt, amikor eszébe jutott, hogy odafelé az autójuk előtt egy medve szaladt át az úton, ezért a biztonság kedvéért visszafordult. A lefelé vezető úton egy sűrű bozóttal szegélyezett ösvényre tért, ahol – saját beszámolója szerint – a településtől mindössze mintegy száz méterre találkozott az állattal.
Valami megmozdult a bokorban: súlyos, alattomos moccanás. Egyértelmű volt, hogy nem őz, nem szarvas, nem is vaddisznó. De nem kellett sokat gondolkodnom, mert a bozótban már látszott a hatalmas, barna test, amint párhuzamosan velem nekilódul. Az utolsó gondolatom az volt, hogy ne, bakker, ezt ne
– írta az újságíró.
A következő percekben többször is szembefordult a medvével: kiabált, karjaival hadonászott, és egy-egy lépést tett felé, amitől az állat ismételten visszahőkölt. Beszámolója szerint a medve olykor felemelkedett, feje ekkor az övével egy magasságban volt.
A döntő pillanatban, amikor úgy érezte, közel a támadás, gondolkodás nélkül a medvéhez vágta a telefonját, és teljes erőből ordított. Az állat visszahúzódott, ő pedig futásnak eredt. A menekülésben egy ugató komondor, majd a falu szélén egy házibulit tartó, fiatalokból álló társaság sietett a segítségére.
A vidám hangulatú vendéglátók először nem hitték el a saras, csapzott idegen történetét, majd többen is vállalkoztak arra, hogy botokkal, kiabálva visszakísérjék az ösvényre a telefonért. A csapat vezetője figyelmeztette: éppen az ilyen sűrű bozótos a legveszélyesebb, mert ott szeret megülni a medve.
