Október 6-án a nemzet elcsendesedik. Ezen a napon emlékezünk az aradi vértanúk kivégzésére, akik 1849-ben, a szabadságharc leverése után, Arad várának közelében adták életüket a magyar függetlenségért. A gyásznap egyszerre szól a veszteségről és a tartásról: arról, hogy a szabadság ára gyakran emberéletekben mérhető, de mégis időtálló eszmény marad.
Ugyanakkor ez az évforduló nem csupán a múlt fájdalmát idézi fel. A történetben ott van a döntések súlya, a személyes hűség tétje és a kollektív emlékezet felelőssége. Fontos látni: a vértanúk nem mítoszok hősei voltak, hanem hús-vér emberek, akik végigjárták a kötelesség útját – a végsőkig.
Sokan tudják, hogy tizenhárman haltak meg Aradon, de kevesebben, hogy közülük csak tizenkettő volt tábornok: Lázár Vilmos ezredes volt az egyetlen, aki nem tábornoki rangban állt. Ez a tény finoman jelzi, mennyire vegyes volt a forradalom és a szabadságharc vezetőinek pályája és szerepe.
Továbbá nem mindenkit akasztófán végeztek ki. Négyüket – Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidot, Schweidel Józsefet és Lázár Vilmost – sortűzzel lőtték agyon; a többieket felakasztották. A kivégzések koreográfiája is üzenet volt: elrettenteni, megalázni, és hosszú árnyékot vetni a jövőre. Vécsey Károly volt az utolsó a sorban, akinek végig kellett néznie társai halálát.
Gyakran elfelejtjük, mennyire sokszínű volt az aradi vértanúk köre.
- Damjanich János szerb származású volt,
- Leiningen-Westerburg Károly német főnemesi családból érkezett,
- Kiss Ernő örmény gyökerű családban született, míg
- Lahner György és Aulich Lajos is a Habsburgok hadseregében edződött.
- Knezich Károly szerb–horvát eredetűnek számított,
- Pöltenberg Ernő pedig osztrák származású volt.
Mindez nem gyengítette, hanem éppen erősítette ügyük erejét. A szabadságharc közösséget teremtett nemzetiségen, nyelven és valláson átívelve.
A vértanúk személyes döntése arra emlékeztet, hogy a haza fogalma több lehet egy etnikai keretnél: polgári hűség, közös törvény és erkölcsi vállalás. Ez a gondolat ma is aktuális – talán aktuálisabb, mint valaha.
A megtorlás élére Haynau állt, akit kegyetlensége miatt a „bresciai hiéna” néven emlegettek. Kemény kézzel kívánt példát statuálni, és ezzel akarta végleg elfojtani a magyar szabadságharc szellemét. Ám a történetek ereje nem így működik: a kemény ítéletek végül legendává nemesítették az áldozatokat.
Eközben a világ sem maradt néma. Ismert epizód, hogy Haynau 1850-ben Londonban sörfőzdei munkások haragjába ütközött, akik bántalmazták és elkergették. Ez a jelenet jelképes: a zsarnokság híre átívelt európai határokon, és a közvélemény sok helyütt ösztönösen a szabadság mellé állt. Így a megtorlás nemzetközi ellenérzést szült.
A vértanúk testét jelöletlen sírokba hantolták el, a nyomokat sokáig eltüntették. Mégis, az emlékezet türelmes munka: az Aradi Ereklyemúzeum és a Honvédtemető máig őrzi a történeteket, névtáblákat, személyes tárgyakat, hogy a feledés ne győzhessen a múlt fölött.
Mindemellett a köztéri emlékezet is kalandos utat járt. Az aradi Szabadság-szobrot a 20. század eleji feszültségek nyomán eltávolították, majd – hosszú évtizedek múltán – 2004-ben ünnepélyesen újraavatták. A szobor visszatérése nem csupán esztétikai gesztus, hanem történelmi párbeszéd: annak elismerése, hogy a közös múlt vitás fejezeteit is érdemes nyíltan láthatóvá tenni.
Sokatmondó tény, hogy ugyanazon a napon, 1849. október 6-án Pesten kivégezték Batthyány Lajos miniszterelnököt is. Így a nemzet két helyszínen, kétféle eljárásban, mégis egyazon üzenettel szembesült: a függetlenségi törekvés ára a legmagasabb lehet.
Végül ez a kettős gyász különösen mély réteget adott az emlékezésnek. Az aradi vértanúk és Batthyány sorsa egymásra vetül, és együtt formálja a magyar politikai kultúra egyik legfontosabb erkölcsi tanulságát: a közjóért vállalt felelősséget még a legnagyobb nyomás alatt is lehet tartással gyakorolni.
Az évforduló nem a múltban reked meg. Ma is döntéseket hozunk hűségről, közösségről, felelősségről. A vértanúk példája arra hív, hogy intézményeinket, vitáinkat és mindennapi gesztusainkat is a szabadság tisztelete vezesse. Így válik élővé a történelem: nem szoborrá dermed, hanem iránytűvé lesz.
Ezért érdemes ma gyertyát gyújtani, nevüket kimondani, és akár egy kevésbé ismert tényt továbbadni róluk. Mert a közös emlékezet nem magától marad fenn; mi visszük tovább. És amíg visszük, addig a szabadságharc hősei közöttünk szólnak.
0 Megjegyzések