Levizelte Szent Ágostont és a De immortalitate animae-t. A lélek halhatatlanságát.
Levizelte Nursiai Szent Benedeket, Európa védőszentjét, a Regulát, s vele az állandóságot.
Levizelte Beda Venerabilist és a Vulgátát.
Levizelte Clairvaux-i Szent Bernátot, és vele a szelíd szerzetes tanításait:
„Higgy nekem és a saját tapasztalatomnak. A fák és a kövek olyasmit fognak neked megtanítani, amit a tanítóktól soha meg nem hallhatsz.”
„Az intrikus bajkeverőket ne hallgasd meg, hanem ragadj ostort, és verd ki őket, ahogyan Krisztus tette...”
Levizelte Assisi Szent Ferencet és a Canticum Fratris Solis-t:
„Dicsérjen, Uram, minden teremtményed, / különösen Nap Testvérem, / aki elhozza a nappalt; és te általa adsz fényt. / És ő gyönyörű és ragyogó egész pompájában! / Hozzád, a Legmagasabbhoz, hasonlít.”
Levizelte Petrarcát, s a 156. szonettet:
„Hajóm megy, feledéssel megrakodva, / Tél-éjszaka kietlen tengerén, / Hol Szkülla és Karübdisz nyúl felém; / Kormányát uram – ellenségem fogja.”
Levizelte Dantét, s az Isteni színjáték 28. énekét:
„Nézd Mohamedet, mily csunyán repedt szét!
És nézd Alit mellettem: hajtól állig
hasított arca elrontotta kedvét.
S mind, aki csak így megszaggatva jár itt,
szakadásnak volt földön okozója,
mi itt örök kárhozatára válik.”
S mind a többit is...
Szombat volt, amikor levizelte Pierre Abélard-ot, és az ő szombat esti himnuszát:
„Óh milyek s mekkorák / azok a szombatok, / mikkel az ég örök / udvara zeng s ragyog! / Törteknek pihenés, / bátraknak jutalom. / Isten lesz minden, és / mindenben Ő honol.”
„Milyek s mekkorák”? Ilyenek s ekkorák. Ez maradt nekünk...
De levizelt mindent. Minden magyarunkat, Csezmiceit s az „istentelen” Balassinkat, a niklai remeténket, nyelvújító Kazinczynkat és himnuszos Kölcseynket, Vörösmartyt, ki még azon lamentált, ment-e a könyvek által a világ elébb, de neki még emberhez méltó gondja volt; harcos Petőfinket és szelíd Aranyunkat, a felvilágosodásba szédült Csokonainkat, szörnyeteg zseninket, Adyt, s a nem proletár költőt, József Attilát, drága Nagy Lászlónkat, ki szerencsére nem látja már nem emberi arcunkat, és Isten ölében ülő Pilinszkynket:
„Szellőivel, folyóival / oly messze még a virradat! / Felöltöm ingem és ruhám. / Begombolom halálomat.”
Agonia christiana. Hát az.
És Katona József, Madách, Mikszáth, Móra, Krúdy, Kosztolányi, Karinthy, Szerb Antal – mind itt áll, levizelve.
Babits érti, de el sem hiszi. Radnóti pedig még most is hitet tesz, hogy magyar s európai.
Shakespeare átöleli III. Richárdot, s már Macbeth sem tűnik akkora szörnyetegnek. Villon eltakarja a szemét. A tavi költők belesétálnak a Bassenthwaite-tóba, nem sietnek, romantikus a halál, különösképp oltár-vizelések idején, s mondják hangosan:
„Szépséges est, nyugalomba oldva, / A szent idő halk, imába némuló Apáca, / Áhítattól bénult; a széles naptányér / Alámerül csöndjében, / Mennyei béke üli a Tengert; / Csitt! a hatalmas Lény éber, / Szűntelen mocorgása / Mennydörgő zajt kelt, múlhatatlant. (…)”
Byron elutazik, s nem jön vissza soha többé. Goethe marad, de vissza ő sem tér. Thomas Mann fennmarad a Varázshegyen, a többi német félrenéz. Camus nem vádol, csak közli, ő megmondta előre. Az oroszok pedig odabújnak mind Dosztojevszkij háta mögé, s bevallják, legkésőbb ezen a szombaton, hogy igenis neki volt igaza: Nem kell a Nyugat. Hrabal iszik egy sört, aztán elrepül a madarakkal.
Mert minden le van vizelve.
Mind le vagyunk vizelve.
Ezen a szombaton levizelték Szent Pétert, Jézus Krisztust és az Istent.
Bűnös, gyarló emberek vagyunk, mi, mindannyian. De európaiak és keresztények. S most a legsötétebb barbárság gyalázott meg mindannyiunkat.
Egy, egyetlenegy érvet mondjatok, hogy miért hagyjuk életben. De a jézusi megbocsátás most nem érv, az most nem ér.
Mert van, ami nem megbocsátható…
(Ui.: Tökéletesen egyetértek Szabó Gergővel, aki ezt írta a PestiSrácokban:
„[...] Azt a senkiházit, aki meg merte engedni magának, hogy levizelje az oltárt, először is ismertté kell tenni. Javaslom, tegyük ki az arcát minden közösségi oldalon, médiumokon, érezze csak a súlyát ennek az aljas tettnek. De akik nála is sokkal bűnösebbek, azok a háttérben dörzsölik a tenyerüket, hogy beérett a munka, már mindent meg lehet tenni. Azok a főbűnösök, a felbujtók és a mentegetők, az ő arcuk kellene, hogy mindenhol kinn virítson, hogy egy nyugodt percük se legyen. Vége a türelemnek, tettekre van szükség, különben az ilyen aljas tettek teljesen hétköznapivá válnak, ahogy sajnos sok helyen Nyugat-Európában már azok is. Az, hogy a Vatikánban ez megtörténhetett, az utolsó utáni figyelmeztetés, a fenevad már nem fél kimutatni agyarait, ez már nyílt háború.”
Igen. Tegyük ismertté. Ne legyen ezeknek egy nyugodt pillanatuk se, soha többé...)
0 Megjegyzések