A szabadság hangja és a költészet vándora Hobó

Nem a csillogásban, hanem a szavakban és az igazságban talált otthonra. 

Hobó mindig is különc volt. Nem a szó rossz értelmében, hanem úgy, ahogyan a nagy művészek szoktak különbözni az átlagtól. Saját magáról mondta egyszer: „Nincs többféle arcom, mint Mick Jaggernek vagy David Bowie-nak. Nem vagyok énekes, nem tudok énekelni, mint Horváth Charlie vagy Sebő Feri. Előadó vagyok, akit a zenészek és a színészek is lenéznek.” Ez a vallomás egyszerre önkritikus és tisztességes. Kevés ember meri így felvállalni önmagát.

Mert Hobó valóban nem akart sosem többnek látszani, mint ami. Nem kereste a mesterséges csillogást, nem hajszolta a bulvárvilág hamis reflektorfényét. Amit tett, azt a maga igazságérzetéből, szívéből és gondolataiból fakadóan tette, és ettől lett hiteles, egyenes gerincű, kompromisszumokat csak a legszükségesebb mértékig vállaló művész, aki nemcsak szórakoztatni akart, hanem gondolkodásra is késztetni.

A magyar kultúra lázadó dalnoka

Sokan Faludyt, vagy akár József Attilát, általa szerettük meg igazán. Ő volt a közvetítő, aki elérhetővé, átélhetővé tette a költészetet azoknak is, akik máskülönben talán sosem nyúltak volna verseskötetekhez. Hobó előadásaiban mindig ott volt a tűz, a szabadságvágynak, az igazságkeresésnek és a fájdalmas őszinteségnek a lángja.

Oly korban élünk, amikor a televízióban és a rádióban celebeket sztárolnak, miközben a valódi értékek háttérbe szorulnak. A bulvár harsánysága elnyomja a csendes, de mély tartalmakat, éppen ezért volna fontos, hogy a fiatalabb generáció is megismerje Hobót. Nem, mint régi vagányt, vagy öreg rockert, hanem azt a művészt, aki képes volt egyszerre ápolni és tovább vinni a magyar kultúra hagyományait, értékeit.

Földes László ‘Hobo’ egy etalon, nem a szépen csillogókból, hanem a belülről fakadó ragyogó fajtából. Egy született zseni, akit sokáig szeretnénk még magunk között tudni, mert az ő hangja, akár énekel, akár verset mond, nemcsak a fülünkhöz szól, hanem szívünket, lelkünket is mélyen megérinti, és erre ma nagyobb szükségünk van, mint valaha.

Tamás István