Bayer Zsolt: minden megszólalásukkal nekünk kampányolnak

A Pottyondi nem szereti a pálinkát. Ez az, ami biztos. S onnan tudható, hogy eddig soha nem tette szóvá például azt, amikor a Forma–1 világsztár pilótái minden verseny után fognak egy irgalmatlanul nagy üveg, nagyon drága pezsgőt, jól felrázzák, lelocsolják egymást, aztán megisszák a maradékot üvegből. Ezt nem tette még szóvá olyan megjegyzés kíséretében, hogy mondjuk: „Mi lesz legközelebb, megnyerik a futamot, és a boxutcában főznek egy boeuf bourgignon-t vagy egy coq au vin-t?”- írja Bayer Zsolt a Magyar Nemzetben.

A Pottyondinak csak a pálinkával és a disznóvágással van problémája. S úgy általában mindenféle ósdi magyar dologgal. Nála a disznóvágás is afféle szimbólumként kerül elő, az elmaradottság, a suttyóság, a falusiasság, no meg a gusztustalanság szimbólumaként, ahogy ezeknél mindig.

Így állítják fel a logikai sort, amely logikai sor az egyetlen, amit őt találtak ki, ezért képesek megérteni, így nem tudják elengedni. Szóval: pálinka – disznóvágás – kolbász – magyar suttyóság – Orbán.

Pottyondi nem szereti a pálinkát meg a kolbászt. Így aztán a legutóbbi meccs után Szoboszlainak másképpen kellett volna viselkednie. Amikor kint, az ünneplő tömegben valaki a kezébe nyomta azt a tüskét, így kellett volna szólnia: – Elnézést, uram, de nincs önnél véletlenül egy mindenmentes szója latte? Tudja, én egyfelől ügyelek a fenntartható világra, másfelől nem fogyasztok alkoholt, arról nem is beszélve, mit szólna ehhez a Pottyondi meg a Bartus… (Bartus: Az SI-mértékegységrendszerben a jelentéktelenség alapegysége. Egy bartus egyenlő azzal, hogy háromszor kell bejönnie, hogy senki ne vegye észre, kicsi, aljas és büdös.)

Amúgy ezek a magukat haladó entellektüelnek képzelő prolik minden más hagyománytól el vannak ájulva. Mindentől el vannak ájulva, ami nem magyar (vagy mostanában: ami nem orosz). Ezért amennyiben Szoboszlai mondjuk egy falat Casu Marzu-val ünnepelt volna, el lennének ájulva a gyönyörtől, a Pottyondi meg könnyekben kitörve majszolna el egy lehulló férgecskét, úgy meg lenne hatódva a hagyománytisztelettől.

A Pottyondi Marco Rossit sem szereti. Azt mondja, Rossi a „digó bevándorló”, aki már olyan, „mint a Bayer Zsolt”.

Nagy megtiszteltetés ez nekem, köszönöm szépen! Kicsit eltöpreng ilyenkor az ember, vajon mihez lenne hasonlítható a Pottyondi, de „hasonlat mit sem ér, felötlik s eldobom”, ugyanis az ügyeletes szerkesztő úgyis kihúzná az összeset.

Maradjunk annyiban, hogy a Pottyondi meg az összes többi nem szeretik a pálinkát, a disznóvágást, a focit, Szoboszlait, Rossit, a magyar sikert – nem szeretnek minket. Éppen ezért mondják el minden ilyen alkalommal, kötelező jelleggel a kedvenc közhelyüket, amely szerint „idegenszívű” volt Ady meg József Attila, és ők velük azonosulnak, értitek, ugye? (Összekacsintás, hú, de jól megmondtad, Edina!)

Ezzel önigazolnak. S ennek persze semmi értelme.

Miképpen soha, semminek sincs értelme, amit csinálnak, tesznek, mondanak. Illetve egy mégiscsak van: minden megszólalásukkal nekünk kampányolnak.

A Pottyondi általment a / Puzséron és elrepült – / Tollászkodni, már mint varjú, / YouTube csatornára ült. / Akinek azt mondja: háj!  / Pálinkát is ihat már: / Hess madár!

Ez a balladai homály. A többi kristálytiszta.