Messze jártam, távoli vidékeken, vadak s nyugalmak között, így csak most olvastam az interjút, melyet a 24.hu készített Nádasdy Ádámmal.
Fontosak
ezek az interjúk, mert közelebb visznek a kor szétrohadásának
epicentrumához, amelynek neve: neoliberalizmus – s minden, ami ezzel
együtt jár.
Megtudjuk, hogy Nádasdy Ádám a „férjével most
Londonban él”, és ez is olyan jó. Olyan megnyugtató. Az benne a
megnyugtató, hogy az interjúkészítő és a nyilatkozó szándéka szerint ezt
csak úgy elmondják és leírják, jelezve, ez magától értetődő és
természetes.
De minden normális ember fennakad és megütközik
ezen, a tényen s a szóhasználaton. Majd a megütközés, fennakadás után
akarattalanul is belegondol egy pillanatra az egészbe, s mivel normális
családból érkezett, van anya- és apaképe, éppen ezért óhatatlanul is
elképzeli Ádám bácsit mint feleséget, s ez egyszerre végtelenül groteszk
és nevetséges, valamint enyhén undorító is. Ez így természetes.
Hogy
mennyire az, éppen a 444.hu portál bizonyította be, még sok évvel
ezelőtt, amikor közzétettek egy anyagot, amelyben homoszexuális férfiak
és lányok szerepeltek. Az volt a lényeg, hogy homokos férfiaknak meg
kellett érinteniük egy női mellet, illetve leszbikus nőknek egy
hímtagot. S eközben legyőzhetetlen viszolygást és undort éreztek. Az
anyag szándéka szerint azt igazolta, miszerint a homoszexuálisoknak
undorító az, ami a heteroszexuálisoknak magától értetődő és izgató.
Ám az anyag – nyilván szándékolatlanul – mindennek az ellenkezőjét is igazolta, miszerint a normális heteroszexuálisoknak ugyanolyan undorító és viszolyogtató elképzelni azt, amit a homokosok tesznek egymással. Mindebből pedig egyenesen következik: senki ne szégyellje, ha homofób, mert az a normális.
S persze a homofóbia nem jelenti a homoszexuálisok kirekesztését, megbélyegzését, hátrányos megkülönböztetését az élet egyéb területein, mindössze annyit jelent, hogy egy heteroszexuális undorodik a homoszexualitás elképzelt vagy látott szexuális megnyilvánulásaitól, éppen ezért teljesen kontraproduktív azokat a társadalom képébe tolni, a többségi társadalmat bármely egyéb módon állandóan provokálni, s közben tiszteletet és elfogadást követelni.
Igen: senkinek semmi köze hozzá, hogy kit
mit csinál odahaza szíve vagy hímtagja választottjával, s igen, azt
csinál, amit akar. Ez és ennyi a szabadság, feltéve persze, hogy
nagykorúakról és szabad akaratról van szó. De ebből életprogramot,
tiszteletet és piedesztált ácsolni – barbárság, ocsmányság, bűn. És
ráadásul végtelenül undorító. Igen: az anya (feleség) nő, az apa (férj)
férfi, a gyerekeinket pedig hagyják békén.
Ennyit Nádasdy Ádámról mint „feleségről”, s akkor lássuk az interjú fontosabb részeit.
Megtudjuk,
hogy Nádasdy Ádám nagyon termékeny és sokat dolgozik. Nem is akármin,
klasszikusokat ír át „mai nyelvre”, mert a klasszikusok ma már nem
érthetőek, nem befogadhatóak a mai emberek, különösen a fiatalok
számára, így Nádasdy „esőtetőt” ácsol föléjük s így meghosszabbítja
élettartamukat nagyjából harminc évvel. De hallgassuk őt magát:
„Nemrég
Csíkszeredában voltam egy fordításról, kultúraközvetítésről szóló
konferencián az ottani egyetemen. A Bánk bánról tartottam előadást,
amiből szintén készítettem párhuzamos kiadást modern prózával. Petur bán
és a többi katonaember kiszólásairól, szitkozódásairól beszéltem éppen.
Mit csináljunk a mai nyelvben azzal, hogy »ördög és pokol«? Ez ma
inkább komikus, nincs ereje. Írjam azt, hogy »a k…rva életbe«?
Felszólalt egy idős úr, hogy ő fel van háborodva, amiért a magyar
irodalomnak erről a csodálatos ékkövéről ilyen stílusban beszélek.
Látszott, hogy tényleg felkavarta őt a téma. Azt feleltem: »Édes uram,
nem jó helyen van. Olyan, mintha bejött volna a templomba áhítatos
szívvel, csak ott most éppen tatarozás zajlik. Ön pedig engem lát, amint
irányítom a munkásokat, hogy hova rakják azt a Szűz Máriát, és ide, a
Krisztus mögé kéne egy konnektor. Ha ezt a munkát nem végezzük el, nem
működik a templom. De ez valóban nem az a pillanat, amikor imához
térdelünk.« Hogy a műalkotásokat így is lehet kezelni, a szüleimtől
tanultam.”
„[...] Szóba került a Bánk bán-fordítása, és mindjárt
megjelenik Az ember tragédiája-fordítás. Van egy listája, hogy milyen
klasszikus magyar irodalmi műveket kell még hozzáférhetővé tennie ezen a
módon?
Inkább csak volt egy listám, a három klasszikus
színművel: Bánk bán, Csongor és Tünde, Az ember tragédiája. Az utóbbi
kettő csak formailag színmű, inkább költemények. Én alapvetően
drámafordító vagyok, innen közelítem meg ezeket. Ezt a három régit
közelebb akartam hozni a magyar ifjúsághoz. Egy magyartanár barátom
mondta a Csongor és Tündéről, hogy azt szépen lassan be lehetne tenni az
irodalmi múzeumba. A fordításom viszont úgy működik, mintha esőtetőt
csináltam volna egy szép, régi, rozoga épülethez. Meghosszabbítottam az
életidejét, még harminc évig tarthatja így magát. Az ember tragédiája
más, mert vallásról, filozófiáról szól, olyan örök témákról, amiket
agresszívebben tol az olvasó képébe az én prózai fordításom. Miért
mondja az Úristen, hogy ő megteremtette a világot, és most pihenni megy?
Ne pihenjen, már bocsánatot kérek, foglalkozzon velünk! […]
Az
idén emlékezünk meg Petőfi Sándor születésének kétszázadik
évfordulójáról, a könyvesboltokat elárasztották a jobb-rosszabb minőségű
Petőfi-kiadások, -kommentárok, -átköltések és -életrajzok. Ön szerint ő
kevésbé szorul ma magyarázatra, fordításra, mint a Bánk bán és Az ember
tragédiája?
Petőfi érthetőbb. Madách kortársa volt (szinte napra
egyidősek voltak), ám Az ember tragédiáját a gondolati tartalma teszi
nehezen olvashatóvá.
Madách filozófus alkat volt, és fontos
tudományos kérdéseket is meg akart vitatni. Éva mondja a paradicsomban,
hogy ha az Úr megteremtette őket, biztosan arról is gondoskodik, hogy ne
kerüljenek a bűn vonzásába. Miért állítana minket a szakadék szélére,
azt kockáztatva, hogy beleesünk? Nagyon fontos kérdés, nem könnyű
válaszolni rá. Petőfi nem ír ilyesmikről.
Madách fordítására azért van szükség, mert a nyelvhasználata eltakarja előlünk a filozófiai problémafelvetéseket?
Pontosan így van. Nehéz a nyelvezete, végig versben van írva, mint Goethe Faustja és Byron Don Juanja. Néha megszorongatja a magyar mondatszerkezetet, hogy kijöjjön a vers. Nem is mindenhol világos, amit ír. Nekem is tanácsot kellett kérnem irodalomtanároktól és beleolvasnom idegen nyelvű fordításokba, mert az mindig tanulságos, a fordító hogyan érti az eredetit.
A római színben kérdezi egy romlott,
dekadens figura, amikor kijózanodik – éppen Ádám alakítja ezt a szerepet
–, hogy van-e nagyobb kéj, mint »a szív vérének lassu elfolyása«. Ha
ezt jobban megnézem, nem tudom, mit jelent. Le lehet fordítani szóról
szóra, de miért volna kéjes a szív vérének elfolyása? Volt, aki szerint
ez igazából azt jelenti, hogy be kell lassulni, nem kell a pörgős élet. A
korai kereszténység azt tanítja, hogy lehet szegénynek is lenni, ki
lehet költözni remetének. Vagyis az »elfolyás« nem olyan, mint amikor a
vödörből elfolyik a víz, inkább azt idézi fel, mikor ülök a parton, és
nézem, ahogy elfolyik a víz. A »szív vérének« lassú keringéséről,
ritmusáról lehet szó tehát. Én ezt a verziót nyújtom a közönségnek,
remélem, vita alakul majd ki róla.”
Azt hiszem, értjük.
S
azt is hiszem közben, eléggé kétségbeesve, hogy most állunk a kor
szétrohadásának epicentrumában, ahol Nádasdy Ádám mint feleség kalauzol
bennünket, viszolyogtató Vergiliusként. S azt is hiszem, Nádasdynak
nincs igaza például Petőfivel kapcsolatban. Már miért lenne érthetőbb
Petőfi, aki például ilyeneket ír:
„Becstelen teremtés! gyalázatos
pára! / Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára? / Lopod a napot, és
istentelenkedel... / Nézze meg az ember... hogy tüstént vigyen el –”
Ugye,
mennyire nem tud mit kezdeni egy mai fiatal ezzel a nyelvezettel,
mennyire érthetetlen például az, hogy „gyalázatos pára”, mi az, hogy
pára, ilyesmit legfeljebb az üvegablakon tud elképzelni a nyomorult, hát
ideje átírni neki a János vitézt is. Például így:
Banya mondja, Ilus ku...rva, Ádám bácsi így átírja...
Mennyivel érthetőbb! Ráadásul a felező tizenkettesek ritmusától is megmentjük a mai fiatalokat. Vagy itt van ez:
„Vesd
reám sugarát kökényszemeidnek, / Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg;
/ Gyere ki a partra csak egy pillanatra, / Rácsókolom lelkem piros
ajakadra!"
Micsoda nyakatekert marhaság ez? Minek ilyesmivel
terhelni az amúgy is olyan nagyon túlterhelt ifjúságot? Mennyivel
érthetőbb lenne így:
Gyere, Ilus, lesmárollak, aztán lehet, meg is duglak...
S persze ott van még Arany, azzal a szintén érthetetlen nyelvével:
Ég
a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek
rajta; / Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, / Nincs tenyérnyi
zöld hely nagy határ mezőben. (...)
„Kopár szík sarja”? Az meg micsoda? Legyen inkább így:
Ku...rva meleg van már, kiszáradt a tőke, még a szöcskéknek is tele van a töke...
Íme az esőtető, mely harminc évvel meghosszabbítja a Toldit.
És
így tovább, a végtelenségig. Mert ott az Isteni színjáték, ott a Hamlet
– eh, minek is soroljam, mennyi dolga van még Nádasdynak.
S
akkor a végén jusson eszünkbe: Babits még azért temette a kultúrát,
mert felmerült, hogy a gimnáziumokban eltörlik az antik görög nyelv
kötelező oktatását. (...)
Egy sajátos történelmi korszakban élünk,
amelyben a szabadság maga hív életre kényszereket. A lehet szabadsága
egyenesen több több kényszert teremt, mint amennyit a fegyelmezés
kellje, a parancs és a tilalom kimond. A kellnek van határa.
A
lehetnek viszont nincs. Következésképpen határtalan a kényszer, amely a
lehetből származik. ezáltal paradox helyzetben találjuk magunkat. A
szabadság voltaképpen a kényszer ellentéte. Szabadnak lenni annyi, mint a
kényszerektől szabadnak lenni. Mármost ez a szabadság, amely a
kényszerek ellentéte kellene legyen, maga is kényszereket hoz létre. Az
olyan pszichés betegségek, mint a depresszió vagy a kiégés, a szabadság
mély válságának kifejeződései. Patologikus tünetei annak, hogy ma a
szabadság többszörösen kényszerbe csap át.”
Igen. S a
pszichopolitika a többszörös kényszereit, melyeket a megvalósult és
végtelen szabadságnak láttat, úgy éri el, hogy visszavezeti a felnőttet
és az egész társadalmat a gyerekkorba. Ezért kell elvenni az embertől
minden identitását (neoliberalizmus), ezért kell az embert és az állatot
egy szintre hozni (zöldek), s ezért kell „megajándékozni” bennünket
kétszáz szóból álló szókinccsel (Nádasdy). „Az okostelefon egy digitális
kegytárgy, sőt egyenesen a digitalitás kegytárgya. Szubjektivációs
apparátusként úgy működik, mint egy rózsafüzér […]. A lájk egy digitális
ámen. Mikor lájkra kattintunk, alávetjük magunkat az uralmi
összefüggésnek. Az okostelefon nem csupán hatékony felügyeleti eszköz,
hanem egyúttal mobil gyóntatószék. A facebook a templom, a digitális
globális zsinagógája.”
Pontosan. Hannak igaza van. S Nádasdy rengeteg lájkot fog kapni. Főleg, amikor majd átírja Szophoklészt is:
„Sok
van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.”
Marhaság. Jobb így: Az ember f...a, menjünk haza. Bár ezzel a
hazamenetellel még kezdeni kell valamit. Odüsszeusz mindenáron haza
akart térni. Micsoda antik hülyeség. A modern embernek nincs hazája és
nem hisz semmiben. Éppen ezért van otthon mindenhol. A semmiben. Ahol
Nádasdy-átiratokat lehet olvasni. Még vagy harminc évig. Aztán az is
elavult lesz...
Belföld ➤ Külföld ➤ Sport ➤ Gazdaság ➤ Kultúra ➤ Bulvár ➤ Életmód ➤ Receptek
0 Megjegyzések