Ha az európai fehérek fenn akarnak maradni, akkor logikus módon először is akarniuk kell élni. Jelenleg nem ez a helyzet. A fehér tömegek az etnomazochizmus és az önpusztítás között ingadoznak, és ez a magatartás szánakozó altruizmusban nyilvánul meg minden iránt, ami valójában pusztítja a társadalmukat. Akár fizikailag, az allogén invázió és az abortusz népszerűsítésével, akár lelkileg és morálisan, a fehér fajhoz való tartozás miatti bűntudat- és szégyenképzés által. Ez a mentális AIDS lerombol mindent, ami a fehérek életösztönét szolgálja, és felmagasztal mindent, ami gyöngíti.
A több mint hét évtizede tartó intézményesített agymosással kitenyésztett fehér zombikból mára teljesen kiveszett a faji öntudat, egyszerre lettek szocio- és rassziopaták, vagyis a társadalom és saját fajuk deklarált ellenségei. Kategóriájuk karikatúráját a tágabb értelemben vett „antifa” szubkultúra alkotja: a mindenhol fasisztákat vizionáló kényszeres antifasiszták, az emberfajok létezését tagadó, de a „rasszizmus” ellen keresztes háborút folytató antirasszisták, a fajkeveredés és a multikulturalizmus propagandistái, a kozmopolitikai korrektség kápói, az önmagukat újabban a „társadalmi igazságosság harcosainak” tituláló neotrockisták, a tesztoszteron-hiányos bétahím-feministák (lásd a svéd férfiak többsége), a „menekülteket” ajnározó potenciális nemierőszak-áldozatok (lásd a svéd nők jó része), az interrassziális adoptálás divathóbortjának hódoló hollywoodi fehér celebek és valláskárosult (többnyire evangelista) fanatikusok, meg persze a viselkedésükben, megjelenésükben, beszédmodorukban, gesztusaikban fekete idoljaikat majmoló fehér fiatalok (wiggerek).
Az immár elátkozott fehér múlttal szemben ez az egész hitgyülekezet a „néger” alakját hozsannázza a rasszizmus bűnétől való megváltóként, és itt jön képbe a fajkeveredés ontológiai-pszichológiai funkciója: a fehér fajt sújtó átoktól való menekülés a genetikai felszabadítás által.
Egy valódi vallási rendszerrel állunk szemben, amelynek koherens-dogmatikus világnézete van. Ez a vallás az „emberi jogokat” szentesíti tízparancsolatként, rendelkezik sajátos rítusokkal és szentmisével, különbséget tesz tiszta és tisztátalan között, és feketelistázza a szerinte kipurgálandó bűnöket: a nacionalizmust, a patriotizmust, a kolonializmust, a xeno-, homo- és iszlamofóbiát, az állítólagos faji és nemi diszkriminációkat és így tovább.
Noha a keresztény Nyugat már többé-kevésbé a múlté, az európaiak – főleg nyugaton – mégis egy babonás társadalomban élnek, amelyet egy homályos körvonalú (politikusokból, újságírókból és mitikus figurákból álló) klérus irányít. A fehér ember, hogy vezekeljen a világ szerencsétlenné tételében viselt állítólagos felelőssége miatt, erkölcsileg kénytelen a saját pusztulásán munkálkodni, és pontosan ez az a funkció, amelyet baloldalnak nevezünk.
Napjaink politikai baloldala, miután egykori szociális érzékenységét már jó ideje feláldozta a neoliberális kapitalizmus oltárán, az általa mesterségesen kreált fehér bűntudat gátlástalan kihasználására korlátozódik, amely garantálja számára a megbocsátásra ácsingózó szívek és lelkek fölötti egyeduralmat. A baloldal az egyház antitéziseként mindenben az egyházat utánozza, és a megbocsátás utolsó stációja szerinte természetesen a totális faji bűnhődés, ti. a fehér genocídium lesz, amelyet Jean-Paul Sartre, a háború utáni európai baloldal „ultrabolsevista” (Merleau-Ponty dixit) főkomisszárja – az algériai háború kontextusában, de nyilván örök érvénnyel – így fogalmazott meg: „…egy európait megölni, ezzel két legyet ütünk egy csapásra, egy időben tüntetünk el egy elnyomót és egy elnyomottat: marad egy halott ember és egy szabad ember.” (Frantz Fanon: A Föld rabjai, 1961, előszó)
Már a kínaiak is felfigyeltek erre a sajátságos fehér etnomazochizmusra, és igencsak találó módon a „baizuo” (fehér baloldal) kifejezéssel illetik, a közösségi médiában személyeskedő támadásokra is használva olyanok ellen, akiket csak „olyan témák foglalkoztatnak, mint a bevándorlás, a kisebbségek, az LGBT és a környezet”, és „nincs érzékük a való világ valós problémái iránt”; akik képmutató emberbarátokként csak azért prédikálnak békét és egyenlőséget, hogy „kielégítsék erkölcsi felsőbbrendűségi érzésüket”; akik „annyira megszállottjai a politikai korrektségnek”, hogy „a multikulturalizmus kedvéért az iszlám maradi értékeit is eltűrik”; a „tudatlan és arrogáns nyugatiak”, akik „szánakoznak a világ maradékán és azt gondolják, hogy ők a megmentők”.
A kínai internetes közegben „a kifejezés először az európai menekültválság közepén terjedt el, és Angela Merkel volt az első nyugati politikus, akit baizuónak cimkéztek a nyitott kapus menekültpolitikája miatt. Magyarországot ellenben dicsérték a kínai netezők a menekültekkel szembeni keményvonalasságáért, ha éppen nem az autoriter vezetőjéért.” (Csencsen Zsang, „The curious rise of the „white left” as Chinese internet insult”, opendemocracy.net, 2017. május 11.)
A demokratikus vallás és különösen annak kultúrmarxista hitfelekezete a hierarchiák lerombolását messianisztikus szükségszerűségnek tartja, ezért szüntelenül keresi az új áthágandó határokat, mint napjainkban a fajok és a nemek eltörlése. Paradox módon a fehérek, hogy legitimálják létezésüket, erkölcsi kötelességüknek érzik, hogy hosszú távon a saját elpusztításukon ügyködjenek. Amíg előnyben részesítjük a saját halálunkat, hogy megfeleljünk vallásunk tilalmi követelményeinek, addig feltartóztathatatlanul haladunk a megsemmisülésünk felé.
Ez a kannibál nihilizmus a fehér népek körében prosperáló belső ellenség ideológiai motorja. A nyugati demokráciák politikusai választási ciklusokban gondolkodnak, és egyáltalán nem törődnek a színes bőrű tömegek inváziója nyomán bekövetkező népességcserés gyarmatosítás Európára nézve végzetesnek ígérkező következményeivel, sőt közülük a legaberráltabbak nyíltan is hangot adnak örömüknek, hogy kollaborálásuk eredményeként a földrészünk egyre „színesebbé” válik.
(Folytatjuk)
0 Megjegyzések