Megszoktuk már, hogy a nyugat-európai bérrettegő vulgo mainstream (fősodratú) média úton-útfélen megpróbálja hazánkat démonizálni, egyre kevesebb sikerrel.
Az EU saját kultuszuktól, alkalmasint néhány kupicától is megrészegült vezetői szinte notórius rendszerességgel mossák a magyar vezetők fejét, amit a hazainak nevezett, ámde sokszor külföldről szponzorált haladóantoleránspogresszív sajtó örömmámorban pancsikolva „tockosokról és sallerekről” kurjongatja tele az internetet, miközben nyálcsorgatva és lihegve követeli: Még! Még! Még! – mert megtehetik.
Olvasgatva a hozzászólásokat Magyarország miniszterelnökének facebookos lapján, feltűnik a sok jó kívánság mellett, amelyek egy része a világ minden tájáról érkezik, egy markonyi gyűlölködő csoport, többször változó, kamu adatlapokkal, de szinte mindig ugyanolyan szövegekkel. Ők azok, akik minimális figyelmet keltve körbetrollkodják az oldalt, de minek? Hiszen semmi mártírium, semmi törlés, semmi kitiltás nincsen következményként – de ők is megtehetik!
Minden ellenkező híresztelés ellenére Magyarországon szólásszabadság van, ahogy a sajtó és a média is szabadon írhat, mondhat bármit. S éppen a leghangosabban kiabálók élnek is ezzel a demokratikus joggal, miközben nagy plénum előtt kifejtik, hogy ők tulajdonképpen nem is beszélhetnek most éppen szabadon. Baljós hangulatú cikkek, helyzetjelentések, hozzászólások tömegeit olvashatjuk a közösségi médiákon, szalonmarxista blogokon, amelyeket újabban liberálisnak illik nevezni. A szerzők legtöbbször egy letűnt kor egyre halványabb csillagai. Egy elmúlt rendszer üdvöskéi riogatják szinkronban lelkes híveiket és gyér számú olvasóközönségüket a naponta összehallucinált „bizonyítékokkal”, miszerint hazánkban bizony tombol a diktatúra. Ehhez szinte automatikusan jegyzik meg, hogy „bezzeg egy normális országban ugye”… Sose derül ki konkrétan, hogy melyik ország tűnik szemükben normálisnak, viszont sokat sejtetően valahogy mindig Németországra utalnak.
Nos, én több, mint negyed századot éltem Németország különböző helyein, ami lényeges szempont, hiszen nem csak a nyelv és annak beszélt dialektusai változnak még a tartományokon belül is, hanem az emberek mentalitása is. Az 1980-as évek közepe, Kohl kancellár kormányzásának első szakasza, valóban a korlátlan lehetőségek és egyben a korlátlan demokrácia időszaka volt. Az akkori általános krédó szerint egy erős demokráciának ki kell bírnia akár a legradikálisabb, legbornírtabb ideológiákat is, mert az úgyis csak a társadalom egy kis rétegét érinti. Ekkor erősödtek meg a német „Zöldek”, akik kommunista, polpotista, maoista csoportokból, valamint a pedofíliát is támogató homoszexuális szervezetekből csapódtak egymáshoz. A céljuk az ország intézményrendszerét és médiáját a saját arcukra, ideológiájára átformálni, beszivárogni a döntési, véleményirányítási apparátusba. Ezt akkor még nem vette senki komolyan.
A 90-es években az USA-ból átvett politikai korrektség és a bevásárlásra használt jutazsákok terjedésével kifejezetten sikk lett zöldnek lenni, elsősorban a magasabb középosztálybeli hölgykoszorú tagjainál, akik sokszor unalmukban renitens forradalmárnak tekintették magukat, ha a Zöldekre szavaztak és Joseph „Joschka” Fischer, illetve Daniel Cohn-Bendit polgárellenes kirohanásainak tapsikoltak a francia pezsgő szürcsölése közben. Erre az időszakra datálódik a korábbi NDK-ból származó és Kohl kancellár által protezsált Angela Merkel üstökös-szerű felemelkedése, aki annak idején az összes baloldali német kabarettista kedvenc figurája volt kinézete és habitusa miatt. Bevallom őszintén, én már kissé szántam szegényt, mert nem tartom humorosnak, ha valakinek a külsején viccelnek, de ez egy tipikusan haladó szelleműnek tartott német nyögvenyelős szórakoztatási forma.
A többi már történelem: a vörös Szociáldemokrata és a Zöldek politikai koalíciója, majd látványos bukásuk és az egykor kigúnyolt keletnémet politikusnő hatalomátvétele. Ez így működik a demokráciában. Aki egy volt KGST országban szocializálódott, mint én is, hiába neveztek minket a „tábor legvidámabb barakk”-jának, az abban nőtt fel, hogy otthon egészen másképp beszélünk, mint idegenek előtt. Azt is tudtuk, hogy mi az, ami nem telefontéma és ez bevésődött az ember agyába. Egy túlélési stratégia, amit a nyugati országok polgárai nem ismernek. Kifejlődik viszont az emberben egy finom antenna, aminek segítségével már ideje korán megérzi a változásokat. Talán nem tudatosan, de regisztrálja a demokrácia és annak fundamentális alapja, a szólás- és sajtószabadság vakolatán sűrűsödő hajszálrepedéseket. Körülbelül 2007-08 óta éreztem, hogy valami nincs rendben…
Folytatása következik.
0 Megjegyzések