A környezetvédelmi világnapot megünneplendő, Justin Trudeau kanadai miniszterelnök kajakba pattant, és evezett egy jót egy tóban, bevallása szerint azért, hogy beszélgessen a kanadaiakkal a klímaváltozásról. Egy megdöbbent családhoz be is kopogott, amint kiszállt a kajakból; Carrie Robinson Twitter-üzenetben örökítette meg a meglepő találkozást a kormányfővel. Nehéz nem észrevenni ugyanakkor a spontán találkozások mögött álló tervezők, fotósok, videósok kitartó munkáját.
Játszi könnyedséggel oktat ki egy gúnyolódó újságírót a kvantumfizikáról, szörfözés után egy esküvőbe botlik és közös szelfivel aranyozza be az újdonsült házaspár nagy napját, nemzeti parkban fotózkodik – meztelen felsőtesttel – egy éppen arra túrázó családdal, majd pedig futás közben egy tinédzsercsapatba botlik, és napi edzését megszakítva, a homlokán legördülő izzadtságcseppekkel mit sem törődve, vágja magát pózba néhány közös képre a találkozástól izgatott fiatalokkal – semmi kétség, Justin Trudeau nemcsak „cuki”, sármos és jóképű, hanem ő a világ legtökéletesebb miniszterelnöke.
Egy átlagemberből – egészen konkrétan egy snowboardoktatóból – lett politikus, akinek hétköznapi cselekedetei megtestesítik mindazt, amire vágyunk, ami miatt magunkhoz közelinek, a barátunknak érezzük. Itt merül fel az első kérdés: vajon Trudeau mennyire volt átlagos snowboardoktató? Nagyapja kanadai halászati miniszter volt, apja pedig konkrétan miniszterelnök, a féléves Justin Trudeau-ra az akkori amerikai elnök, Richard Nixon emelte a poharát 1972 áprilisában mint „Kanada jövendő miniszterelnökére”.
A közösségi médiának köszönhetően Justin Trudeau idilli mindennapjairól a fizikai távolság ellenére is közvetlenül értesülhetünk. Az üzenetnek, a képnek személyesen mi vagyunk a címzettjei, hiszen lájkolhatjuk a Facebook közösségi portálon, adhatunk neki szívet az Instagram képmegosztó oldalon, követhetjük és megoszthatjuk videóit a Twitter mikroblogon: kapcsolatunk szinte személyes a kanadai miniszterelnökkel – legalábbis első ránézésre.
Kérdéses spontaneitás
A probléma csak az, hogy bár 2017-ben mindenki pontosan ismeri azokat az unalomig ismételt frázisokat, miszerint a közösségi média torzít, hiszen mindenki igyekszik a saját érdekében álló benyomást kelteni másokban, az átlag médiafogyasztó hajlamos megfeledkezni az énmegjelenítés és a benyomáskeltés effajta stratégiáiról, ha politikusról van szó. Különösen akkor, ha a tartalmat az „objektív” címkével felaggatott média közvetíti. Márpedig a média élen jár az előre megtervezett értelmezési keretek közvetítésében, és erre a legjobb bizonyíték éppen Justin Trudeau.
A fent felsorolt eseményekkel kapcsolatban ugyanis kiderült, hogy mind előre megtervezett volt. Miközben tehát az interneten fénysebességgel söpörtek végig a kanadai miniszterelnökről szóló „spontán” történetek és a bizonyítékul szolgáló képek és/vagy videók, az igazság az, hogy a jelenetek mögött mindannyiszor egy felkészült, a felhasználókat és a társadalmi igényeket pontosan ismerő kommunikációs csapat állt, így a szívmelengető történetek nem többek egyszerű PR-fogásnál. A fotókat/videókat ugyanis rendszerint Trudeau személyi fotósa készítette (hiszen minden újságcikkben megjelölik a forrást).
A Maclean’s kanadai hírportál újságírója, Aaron Hutchins a Trudeau és a tinédzserek találkozását ismertető cikkében feltette az ezzel kapcsolatos legfontosabb kérdést: ahhoz, hogy Trudeau személyi fotósa megörökítse a „váratlan találkozás pillanatát”, először le kellett volna futnia a távot, majd a megfelelő helyen felállítani a felszerelését ahhoz, hogy lencsevégre kapja, ahogyan az éppen kocogó miniszterelnöknek megörülnek a fiatalok. Mennyire lehet ezt spontánnak nevezni? Ezek után már hiába jelenik meg néhány újságcikk a véletlennek feltüntetett esemény leleplezési szándékával, az embereket ez már nem érdekli, a szimpatikus miniszterelnök imázsát nem feketíti be.
A módszert egyébként természetesen nem Trudeau kampánycsapata találta fel, Barack Obama volt amerikai elnök stábja is kitett magáért (kutatások bizonyítják, hogy Obama a közösségi médián való népszerűségének köszönhetően tölthetett két ciklust is az elnöki székben), csupán a fókusz volt eltérő. Az exelnök csapata ugyanis a „termékét” nem annak sármjával, sokkal inkább a feleségével, Michelle Obamával való idillikus szerelmi kapcsolatával, gyermekeivel vagy pedig jó humorával értékesítette a média és a közvélemény számára.
Obama népszerűsége a közösségi médiának köszönhetően ma is töretlen, az exelnök egykori személyi fotósa, Pete Souza pedig továbbra is PR-fotóival van jelen a köztudatban: aktívan használja Instagram-fiókját, ahová – lájkok ezreit vonzva – napi rendszerességgel tölti fel Obama „nagy pillanatait”, legutóbb pedig a House of Cards (magyarul: Kártyavár) című sorozatot népszerűsítő képeivel került az érdeklődés középpontjába.
(Itt érdemes megjegyezni, hogy míg a mainstream sajtó minden világpolgár otthonába elvitte az Obama házaspár szimpatikus családi történeteit, kezdve a feleségéért rajongó hétköznapi férfitól az ovális irodában táncra perdülő amerikai elnökig, addig ugyanez a média Donald Trump és felesége, Melania kapcsolatát többnyire csak a kommunikációs szakma számára teljesen ismeretlen testbeszédkutatók „szakértelmén” keresztül láttatja, akik az elnöki párról tíz éve készült fotóból is képesek megállapítani, hogy a kapcsolatuk boldogtalan.)
Cicák a szavazókért
A tudományos igényű szakirodalom egyébként pszeudo- azaz áleseménynek nevezi az effajta helyzeteket, amelyek csupán azért születnek meg, hogy témát szolgáltassanak a sajtó számára. A megrendezett események lényege, hogy miközben tudatos tervezőmunka eredményei, spontán eseményként próbálják beállítani. Ezeket többnyire hivatásos kommunikátorok, azaz spin doctorok gyártják, akiknek célja, hogy – a közönséget megtévesztve – egy adott eseményt más köntösbe bújtassanak, mint ami valójában.
A politikai kommunikációban történő paradigmaváltás effajta módszerei nem teljesen új keletűek, hiszen a valóságshow-k analógiáját alkalmazva politikusok között régóta bevált stratégia az érzelmi involválódást kiváltó kommunikációs eszközök használata (például családi körben vagy kiskutyákkal, kiscicákkal való fotózkodás). Ennek kapcsán külön érdemes kitérni a sajtó felelősségére, hiszen míg a PR-szakemberek „csak” a munkájukat végzik, a pletykalapoktól kezdve a legmérvadóbb orgánumokig a média gátlástalanul csinál hírt az áleseményekből azáltal, hogy távolságtartás nélkül átveszi a felkínált értelmezési keretet, a véleményformáló és befolyásolóképesség érvényesítésével pedig irányt és célokat jelöl ki a fogyasztók számára. Márpedig az effajta stratégia a legjobb elérési módja a politika iránt kevésbé fogékony átlagember szimpátiájának.
Itt érdemes visszatérni a Trudeau-jelenségre, hiszen a kanadai kormányfő PR-csapata teljesen újradefiniálta a politikai népszerűségi versenyt a „szexi” és „cuki” miniszterelnök mint brand megalkotásával. A fent felsorolt áleseményeken túl Trudeau mondott már szenvedélyes beszédet a feminizmusról, széttárta karjait az Egyesült Államok által kitiltott menekültek előtt (azt követően, hogy Donald Trump beiktatása után nem sokkal rendelettel tiltotta meg a muszlimok beutazását), mi több, ezt megelőzően azok előtt is kinyitotta országa kapuit, akik nem akarnak „Donald Trump Amerikájában élni”.
Más szóval a millió női szívet megdobogtató Trudeau minden olyan témában hallatja hangját, amely felszítja a népharagot, de ami még fontosabb, minden megnyilvánulása a szimpátia megszerzésére irányul. A kanadai miniszterelnök azonban nem az egyedüli versenyző ebben a mezőnyben, bár vitathatatlan, hogy a dobogó legtetején ő áll (ezt bizonyítja, hogy valamennyi, a „szexi politikusokat” rangsoroló listán az első helyen szerepel).
Nemrég a „cukiságból” tőkét kovácsoló vezetők világpolitikai porondjára újabb erős karakter érkezett, méghozzá Emmanuel Macron francia elnök személyében. A teljes ismeretlenségből egy év alatt a francia államfői székbe kerülő politikus ráadásul egyből az élmezőnyben kezdte pusztán azáltal, hogy beiktatása után két héttel Trudeau-val beszélgetett a G7-csúcstalálkozó festői díszletei között. A „spontán”, ráadásul „négyszemközti” társalgásról több tucat fénykép, sőt videó is készült a sajtó jelen lévő képviselőinek köszönhetően, így a világ – szerencsére – szinte testközelből olvadhatott el a két jóképű politikus első találkozójától.
Cukik sorban állása
Ha egy kicsit távolabb lépünk a világpolitikai színpadtól, bőven találunk még példát arra, hogy fiatal politikusok hogyan tesznek szert népes szavazótáborra, és persze konkrét voksokra a külső adottságaik kamatoztatásával. Érdemes rögtön az elején említeni a mindössze 31 éves Sebastian Kurz osztrák külügyminisztert, akit az Osztrák Néppárt (ÖVP) – vagyis Ausztria egyik fő politikai pártja – nemrég elnökének választott. Más kérdés, hogy mit mond el egy több mint öt évtizedes múlttal rendelkező mainstream pártról, ha egy ilyen fiatal, egyébként valóban tehetséges politikustól várja a párt összetartását, a döntést azonban mégis legitimálhatja az a tény, hogy a legtöbbször a „cuki” jelzővel társított külügyminiszter a legnépszerűbb politikus Ausztriában a felmérések szerint.
Az osztrák politikában azonban nemcsak Kurz köszönhet sok szavazatot megnyerő külsejének, Heinz-Christian Strache, a populista Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) elnöke – és a mögötte álló kommunikációs csapat – szintén mesterien használja a közösségi médiaplatformokat. Strache a kampány lecsengése óta mondhatni visszavonult, az utóbbi időben ugyanis szinte csak politikai tartalmat osztott meg, a szavazatokért harcoló időszakban azonban naponta több poszttal is emlékeztette sármjára a követőit, vagy épp kutyáival játszva ragadtatta el az érdeklődőket.
A médiafogyasztás tehát még a legártatlanabbnak tűnő helyzetekben is megköveteli a tudatosságot a befogadótól, hiszen a mediatizált tartalmak mögött mindig valamilyen – közlési – szándék húzódik. Kiváltképp veszélyes a most fénykorát élő, érzelmekre és az együtt átélés lehetőségének felkínálására alapozó műfaj, amelyben sokszor maguk az újságírók is öntudatlanul közvetítik a célzott politikai üzenetet a választópolgárok felé. Azt pedig, hogy a jövőben mi várható a cukiságra és a sármra építő politikai porondon, jól sejteti a 29 éves Julien Rochedy, a francia Nemzeti Front ifjúsági tagozatának volt vezetője, vagy akár a 30 éves Tom Van Grie-ken, aki a Flamand Érdek (FB) nevű nacionalista párt vezetője.
0 Megjegyzések