Orbán Anita külügyminiszter májusi
hivatalba lépése óta a magyar diplomácia látványosan visszafordult
Európa felé. Ez önmagában nem meglepetés, hiszen a külügyminiszter már
kinevezése előtt világossá tette, hogy Európát kívánja az új magyar
külpolitika középpontjába helyezni.
Két és fél hónap elteltével azonban már érdemes feltenni egy másik kérdést is: az európai kapcsolatok helyreállítása mellett mi történt azokkal a globális kapcsolatokkal, amelyek az előző tizenhat évben a magyar külpolitika egyik legfontosabb sajátosságát jelentették?
Orbán Anita külügyminiszteri működésének első időszakából egyelőre nehéz lenne végleges mérleget készíteni. Néhány hónap egy külpolitikai stratégia megítéléséhez kevés, különösen egy olyan kormányváltás után, amely nem egyszerű személycserét, hanem tudatos külpolitikai irányváltást hirdetett.
Az első jelek azonban már kirajzolnak egy mintát. Orbán Anita kinevezése óta a nyilvánosan dokumentált külügyminiszteri programok döntő többsége Európához kötődött. Luxembourg, Brüsszel, Bécs, Róma, Párizs, német és bajor tárgyalások, valamint az európai és euroatlanti intézmények körüli diplomácia határozta meg az első hónapokat. Az ankarai NATO-csúcson természetesen Törökországban is jelen volt, és ott több kétoldalú találkozót is folytatott, többek között Hakan Fidan török külügyminiszterrel.
Európán kívüli, önálló, nagy jelentőségű kétoldalú külügyminiszteri látogatást azonban augusztus elejéig nem sikerült találnunk a nyilvánosan hozzáférhető programok között.
Ez különösen feltűnő az előző külpolitikai korszakhoz képest.
Nem véletlenül marad Európában
A változást nem érdemes úgy bemutatni, mintha Orbán Anita egyszerűen megfeledkezett volna a világ Európán kívüli részéről, ugyanis már kinevezése előtt világossá tette, hogy tudatos irányváltásra készül.
Parlamenti meghallgatásán arról beszélt, hogy Európát középpontba helyezve kívánják megújítani Magyarország kül- és biztonságpolitikáját. A Magyar Péter vezette új kormány első külpolitikai céljai között pedig hangsúlyosan szerepelt az uniós kapcsolatok rendezése és a korábban befagyasztott európai források felszabadítása.
Ennek kézzelfogható eredménye is lett: május végén megállapodás született több milliárd eurónyi korábban befagyasztott uniós forrás felszabadításáról.
Az Európa-központúság tehát nem hiba a rendszerben, hanem maga a rendszer. A kérdés inkább az, hogy egy Magyarországhoz hasonló közepes méretű, exportorientált és energiafüggő ország számára elegendő-e az európai kapcsolatok helyreállítása ahhoz, hogy közben ne veszítsen mozgásteret Washingtonban, Moszkvában, Pekingben, Közép-Ázsiában, a Közel-Keleten és más olyan régiókban, ahol az előző kormány hosszú évek alatt épített közvetlen kapcsolatokat.
Mintakeresőből mintakövető?
A korábbi magyar külpolitika egyik legvitatottabb, ugyanakkor nehezen tagadható sajátossága az volt, hogy Budapest gyakran tudatosan ment szembe az európai fősodorral. Ennek lehetett örülni vagy lehetett bírálni, lehetett szuverenista külpolitikának vagy diplomáciai önelszigetelődésnek nevezni, de Magyarország álláspontja rendszeresen önálló tényezőként jelent meg az európai politikában.
Az új kormány éppen ezen akar változtatni. Magyar Péter első miniszterelnöki külföldi útja Lengyelországba vezetett, ahol látványosan jelezte az Orbán-korszak diplomáciájával való szakítást. A kormány azóta rendezte viszonyát Brüsszellel, megváltoztatta Ukrajnával kapcsolatos hangnemét, és hangsúlyosan vissza kívánja kötni Magyarországot az EU és a NATO politikai centrumához.
Ez legitim külpolitikai választás, csakhogy minden stratégiai választásnak ára van.
A korábbi magyar modell abból indult ki, hogy az EU- és NATO-tagság mellett Budapestnek érdemes külön csatornákat fenntartania Moszkvával, Pekinggel, Ankarával, a türk államokkal, a Közel-Kelettel és más feltörekvő hatalmakkal. Az új modell láthatóan abból indul ki, hogy először Magyarország nyugati szövetségi rendszerén belüli pozícióját kell helyreállítani.
A következő évek nagy kérdése az lesz, hogy ez valóban nagyobb magyar mozgásteret teremt-e, vagy egyszerűen az egyik függőségi rendszert cseréli le egy másikra.
Moszkva: az első látványos szakítás
Orbán Anita külügyminiszteri pályafutásának egyik első külpolitikai lépése az orosz nagykövet bekéretése volt. Az ok egy Nyugat-Ukrajnát, Magyarország határának közeli területeit is érintő orosz dróntámadás volt. A Reuters már akkor arra hívta fel a figyelmet, hogy a lépés éles eltérést jelentett az előző magyar kormány Moszkvával szembeni politikájához képest.
Orbán Anita később még egyértelműbben fogalmazott, amikor a brit sajtónak arról beszélt, hogy Magyarország többé nem kíván Moszkva trójai falova lenni az Európai Unión belül.
Ennél világosabb politikai irányjelzőt nehéz lenne elhelyezni, az orosz kapcsolat azonban nem kapcsolható le egy villanykapcsolóval. Magyarország továbbra is jelentős mértékben függ az orosz energiahordozóktól, miközben Paks működése és Paks II. jövője szintén olyan stratégiai kérdés, amelyben Moszkva megkerülhetetlen szereplő.
Magyar Péter maga is óvott attól, hogy Magyarország azonnal elvágja az orosz energiaszálakat, amikor a választások után úgy fogalmazott, hogy nem szabad lábon lőni magunkat, vagyis a politikai irányváltást az energetikai realitásokkal kell összehangolni.
Az elmúlt napok energiaválsága különösen érzékletesen megmutatta ennek a problémának a súlyát.
Közben az orosz állami médiában már Magyar Pétert támadó hangok is megjelentek. Orbán Anita ezt követően ismét pragmatikusabb hangot ütött meg Moszkvával kapcsolatban, ami arra utal, hogy a kormány maga is érzékeli, bizony Oroszországgal lehet politikailag távolodni, földrajzilag és energetikailag azonban jóval nehezebb.
Washington: hol maradt a Trump-kapcsolat?
Talán az Egyesült Államokkal való kapcsolat a legkülönösebb része az új magyar külpolitikának. Orbán Viktor és Donald Trump kapcsolata rendkívül személyessé vált. Trump többször nyilvánosan támogatta Orbánt, találkoztak Floridában és Washingtonban, az amerikai republikánus politikai világ egy része pedig Magyarországot saját európai szövetségesének tekintette. Ezt a kapcsolatot egy kormányváltással természetesen nem lehet automatikusan megörökölni.
Az ankarai NATO-csúcs ebből a szempontból meglehetősen látványos pillanatot produkált.
A nyilvánosan hozzáférhető videókon Donald Trump Magyar Péter közvetlen közelében halad el anélkül, hogy kezet fogna vele vagy látható kapcsolatot teremtene vele. A jelenetből nemzetközi és magyar sajtótéma lett, és több külföldi beszámoló is úgy fogalmazott, hogy Trump láthatóan figyelmen kívül hagyta az új magyar miniszterelnököt.
Magyar Péter később azt mondta, hogy nem a nyilvánosság előtt beszéltek, és állítása szerint Trump más alkalommal kezet fogott vele. Erről azonban olyan nyilvánosan hozzáférhető felvétel nem került elő, amely alapján ezt ellenőrizni lehetne.
Egy kézfogás hiányából természetesen nem szabad komplett külpolitikai doktrínát gyártani, a kontraszt azonban látványos.
Az előző magyar miniszterelnök és az amerikai elnök kapcsolatát rendszeresen közös fotók, személyes találkozók és kölcsönös politikai gesztusok demonstrálták. Magyar Péter első NATO-csúcsáról ezzel szemben éppen az a felvétel vált emlékezetessé, amelyen Trump elsétál mellette.
Közben az új magyar kormány Washingtonban is nagykövetet cserél, hiszen Orbán Anita július végén kezdeményezte többek között a washingtoni magyar nagykövet visszahívását. Ugyanez történt a moszkvai, brüsszeli, londoni és kijevi képviselet vezetőjével is.
Ez pedig már nem kozmetikai igazítás, hanem a magyar külpolitikai apparátus jelentős részének újrarendezése.
Kína: Szijjártó távozása után új korszak jön?
Kína talán még érdekesebb kérdés. Az előző kormány idején Magyarország az Európai Unión belül Peking egyik legszorosabb politikai és gazdasági partnerévé vált. Akkumulátorgyárak, elektromosautó-ipari beruházások, a CATL, a BYD, a Budapest–Belgrád vasút és számos más projekt kötötte össze a két országot.
Ennek a politikának egyik legfontosabb építésze Szijjártó Péter volt.
A történet különös fordulataként a volt külügyminiszter júliusban lemondott parlamenti mandátumáról, és vezető pozíciót vállalt a kínai BYD-nál, annál a vállalatnál, amelynek magyarországi megtelepedésében külügyminiszterként maga is jelentős szerepet játszott.
Magyar Péter erre rendkívül élesen reagált. Felvetette az összeférhetetlenség kérdését, és a kínai kommunista párthoz kötődő vállalatként beszélt a BYD-ról.
A kormány számára természetesen jogos kérdés annak vizsgálata, hogy egy korábbi miniszter miként helyezkedhet el röviddel távozása után egy olyan multinacionális vállalatnál, amellyel hivatalban lévő miniszterként tárgyalt, külpolitikai szempontból azonban Pekingben nem feltétlenül ezt a finom jogi különbséget fogják elsőként érzékelni.
Kína számára a kiszámíthatóság rendkívül fontos. Ha az új magyar vezetés az előző korszak kínai gazdasági kapcsolatait politikai vagy nemzetbiztonsági kockázatként kezdi kezelni, Peking nyilván újraértékeli Budapest szerepét.
Orbán Anita korábbi nyilatkozatai alapján az új kormány nem akar szakítani Kínával, inkább pragmatikus kapcsolatot szeretne, miközben nagyobb átláthatóságot, környezetvédelmi és munkajogi garanciákat követel.
Ez papíron működőképes modell, a gyakorlatban azonban a befektetők azt figyelik majd, hogy az új magyar kormány partnerként vagy potenciális biztonsági problémaként tekint-e a kínai tőkére.
Közben eltűnt a világ többi része?
Talán ez a legkevésbé látványos, mégis legfontosabb kérdés, ugyanis a magyar külpolitika az elmúlt másfél évtizedben rengeteg energiát fordított Közép-Ázsiára, a Kaukázusra, a Közel-Keletre, Törökországra és Ázsiára. Ennek eredményességéről lehet vitatkozni, de diplomáciai infrastruktúra épült mögé.
Augusztus elejéig Orbán Anita külügyminiszteri programjában ezzel szemben elsősorban az EU, a NATO és Európa jelenik meg, ami persze részben logikus, hiszen az új kormány elsődleges politikai célja az uniós kapcsolatok rendezése és az EU-források hazahozatala volt, miközben egy teljes külügyi apparátust alakít át.
Mégis érdemes figyelni arra, meddig tart ez az átmeneti időszak, ugyanis egy külügyminiszter feladata nem egyszerűen az, hogy Magyarországot visszavezesse Brüsszelbe. Az is feladata, hogy Pekingben, Washingtonban, Ankarában, Rijádban, Abu-Dzabiban, Tokióban, Szöulban, Újdelhiben és Közép-Ázsiában is legyen működő magyar kapcsolat. Egy tízmilliós ország számára éppen a sokirányú diplomácia jelenthet mozgásteret.
Közben a külügyi gépezetet is szétszedik és újraépítik
Az irányváltás nemcsak politikai nyilatkozatokban látszik. Orbán Anita több hullámban kezdte lecserélni a külképviseletek vezetőit. Júniusban 37 misszióvezető hazarendeléséről érkeztek hírek, július végén pedig újabb 25 nagykövet külképviselet-vezetői megbízatásának megszüntetését kezdeményezte.
A legfontosabb diplomáciai állomáshelyek közül Washington, Moszkva, London, Brüsszel és Kijev vezetője is érintett.
Egy új kormánynak természetesen joga van olyan diplomatákkal dolgozni, akikben politikailag és szakmailag megbízik. A diplomácia azonban különleges szakma, ahol a személyes kapcsolatok, az intézményi memória, a helyismeret és az évek alatt kiépített informális csatornák sokszor éppen akkor válnak fontossá, amikor hivatalos úton már nehéz előrelépni.
Ha túl sok ilyen kapcsolatot egyszerre vágnak el, az átmenetileg akkor is gyengítheti az ország érdekérvényesítő képességét, ha az új kinevezettek később kiváló diplomatáknak bizonyulnak.
Új Külügyi Intézet, új külpolitikai szellemi háttér
Az irányváltás intézményi szinten is folytatódik. A Magyar Külügyi Intézet visszakerült a Külügyminisztérium irányítása alá, vezetését pedig Feledy Botond vette át, helyettese Rácz András lett. Feledy szakmai munkássága elsősorban az euroatlanti biztonságpolitikához, az információs hadviseléshez és a kiberbiztonsághoz kötődik.
Panyi Szabolcs az új vezetés kinevezése után arról írt, hogy az intézetnek fel kell lépnie az idegen nagyhatalmi befolyással szemben, külön kiemelve az orosz és kínai jelenlétet.
Feledy válasza szerint „a helyszín új, a küldetés a régi”, és a cél a „valódi szuverén külpolitika” építése.
Ez nagyon fontos mondat, mert hamarosan kiderül, mit ért az új magyar külpolitikai vezetés szuverenitás alatt. Ha azt, hogy Magyarország minden külföldi nagyhatalom politikai, gazdasági és hírszerzési befolyását azonos mércével vizsgálja, akkor valóban szuverenitáspolitikáról beszélhetünk. Amennyiben viszont az orosz és kínai befolyást problémának, a nyugati politikai befolyást pedig természetes szövetségesi együttműködésnek tekinti, akkor nem a külföldi befolyás megszüntetéséről, hanem annak geopolitikai átrendezéséről lesz szó.
Beszűkülés vagy visszatérés?
Két és fél hónap után még korai kimondani, hogy Orbán Anita külpolitikája kudarcot vallott vagy Magyarország nemzetközi mozgástere tartósan beszűkült, azt azonban már most ki lehet mondani, hogy radikális irányváltás történt.
A korábbi magyar külpolitika abból indult ki, hogy Budapest akkor növelheti saját súlyát, ha egyszerre tart fenn kapcsolatot Brüsszellel, Washingtonnal, Moszkvával, Pekinggel, Ankarával és a világ feltörekvő hatalmaival, még akkor is, ha ezért rendszeresen konfliktusba kerül saját szövetségeseivel. Az új kormány ezzel szemben először Magyarország európai és euroatlanti pozícióját akarja helyreállítani.
Ez rövid távon politikai és pénzügyi eredményeket hozhat. Az uniós források felszabadítása már megmutatta ennek egyik előnyét, a valódi mérleg azonban később készül el, különösen abból a szempontból, mennyi szuverenitást kell feladni - Magyar Péter szavaival élve - ahhoz, hogy az EU-s pénzek megérkezzenek az országba.
Egyszóval jöhetnek eredmények akkor, amikor kiderül, hogy a Brüsszelhez való közeledés mellett maradt-e közvetlen magyar csatorna Washingtonba; képes-e Budapest pragmatikus kapcsolatot fenntartani Moszkvával az energetikai függőség kezelése érdekében; megmaradnak-e a kínai beruházások; folytatódik-e a közép-ázsiai és közel-keleti kapcsolatépítés; és sikerül-e az új nagyköveti hálózatnak gyorsan pótolnia az egyszerre elveszített diplomáciai kapcsolatokat.
Mert egy szuverén külpolitika mércéje végül nem az, hogy egy ország hányszor mond nemet Brüsszelnek, ahogy az sem, hogy hányszor mond igent neki, ugyanis a mérce az, hogy amikor Washingtonban, Moszkvában, Pekingben, Brüsszelben vagy Ankarában leülnek az asztalhoz, Magyarország saját érdekeiről képes-e saját hangján beszélni, és van-e még valaki a túloldalon, aki meghallgatja.
Orbán Anita első hónapjai alapján az új kormány az európai asztalhoz már visszaült, most az a kérdés, hány másik asztaltól állt fel közben.
