Születésnapján, május 10-én emlékezünk Kányádi Sándorra, a kortárs magyar irodalom meghatározó alakjára, akinek életműve a híd szerepét töltötte be az erdélyi és az anyaországi magyar nyelvű kultúra között.
A szakma és a pályatársak nemcsak kivételes alkotóként, hanem egyben morális iránytűként is tekintettek a költőre és íróra, aki gyakran hangoztatta: „egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv.”
A Kossuth- és Herder-díjas, valamint a Nemzet Művésze címmel is kitüntetett Kányádi Sándor a legnagyobb elismerésnek azt tartotta, hogy vannak olvasói. Visszaemlékezései szerint az egyik találkozásuk alkalmával Illyés Gyula így fogadta őt:
„te állsz a víz közepén, hídverő úr – mondta kitárt karral –, és egyik parton sem akar leakadni a híd szárnya”.
Sütő András, az erdélyi írótárs „eleven lelkiismeretként” hivatkozott rá, aki a legnehezebb időkben is a megmaradás mellett tett tanúbizonyságot.
Egy amerikai műfordítója pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy Kányádi versei „úgy nőnek ki, mint vadvirágok a mezőn”, utalva ezzel leírt gondolatainak természetességére.
Márkus Béla irodalomtörténész az alkotó teljes költészetét átható közéleti érzékenységét és tisztaságát hangsúlyozta, kiemelve, hogy a kisebbségi sorsba kényszerült nép szószólója kötelességének érezte, hogy mindenkihez utat találjon.
Irodalmi jelentősége abban rejlik, hogy képes volt a klasszikus népköltészeti hagyományokat és a modern líra eszközeit ötvözve egyetemes érvényű választ adni a szórványban élő magyarság létkérdéseire.
A Napsugár folyóirat szerkesztőjeként nemzedékeket tanított meg a vers szeretetére, miközben igyekezett a gyermeklírába is becsempészni a követendő emberi és nemzeti értékeket.
Műveit számos nyelvre lefordították, megzenésített versei napjainkban is reneszánszukat élik.
„Legelső a nemzet, második a család, és csak harmadsorban nézd a magad javát!”
– ez volt a 97 évvel ezelőtt, 1929. május 10-én az erdélyi Nagygalambfalván született Kányádi Sándor ars poeticája.
(Demokrata)